Hónapokig tologattam ide-oda ezt a könyvet, de mindig mikor ránéztem tudtam ezt nekem hamarosan el kell majd olvasnom. Már egy éve elkezdtem az ismerkedést vele, és beleolvastam, pontosabban jó pár oldal erejéig úgymond kedvcsinálónak nekikezdtem. Aztán végül is a A Római lány beelőzte őt.
Moravia regénye rengeteg kívánnivalót hagyott maga után és csalódás is volt számomra. Csak remélni tudtam, hogy Buzzati e regénye sokkal jobban fog tetszeni, de a kép melyet gondolatban utána lefestettem róla,- hát hogyan is fogalmazzak – inkább borús tájkép lett mint expresszív megjelenésű virágcsendélet.
Nem szeretném a főhős Antonio jellemét kielemzi mert azt már jó páran előttem nagyon szépen megtették. Azt viszont el kell mondanom, pontosabban le kell írnom, hogy én még egy ilyen balfa.. akarom mondani balFÉK muksót nem igazán láttam. Nem akarok én csúnyát írni, már csak az úri neveltetésem miatt sem, na de egy kérdést úgy finoman az éterbe reppentének?
– Ez mi a francoskrumpli volt?
Tényleg vannak ilyen „férfiak”? Folyamatosan ez a kérdés fogalmazódott meg bennem. Jó, jó, tudom én azt, hogy vannak hölgyek akik hihetetlen módom megtudnak hülyíteni bizonyos férfiakat, s ehhez nekik különösebben bonyolult használati útmutató sem kell az erősebbik nemhez, hiszen azt a fél oldalas „szerkezettanos leírást” betéve tudják olvasás nélkül is. Na de azért valamitől eszét kell, hogy veszítse a teremtés koronája. A regényben szereplő Laide nevezetű hölgyemény viszont, kérdem én:
– Mi a frásznyavalyát tudott, hogy ezt a „szerencsétlent” ennyire behálózta?
Ugyanis Buzzati ezt elfelejtette nekem leírni! Igen azért írom azt, hogy nekem mert lehet másnak ez egyértelműbb, de az én olvasatomban semmi olyan nagyon lenyűgöző, megbolondító „nőstényállatos” (már bocsánat a kifejezésért) feeling nem jött át.
Na szóval, én egy csomó mindent nem értettem már a legelejétől fogva ezen az egész herce-hurcán, de a regény végére bizonyos dolgokat azért megpróbáltam felfogni mindebből. Nagy nehezen arra jutottam, hogy rossz úton járok, mert ésszerűséget keresek egy olyan megmagyarázhatatlan és sejtelmes dologban mint a szerelem. Rájöttem a regényben mindez azért történt mert Antonio agya kissé átfordult a szerelem által, szíve sajgása pedig olyan zajt csapott ami elnyomta esze halk és bátortalan tanácsait.
Nem tudom milyen lehet ez a fajta örült szerelem megélése, de ha ilyen akkor köszi szépen, nem kérek belőle. Persze én is voltam szerelmes már életemben de szerencsére azért én nem ilyenre emlékszem. (persze Laide sem volt a szerelmeim között)
A történetről tehát ennyit és nem többet.
Amit még kiszeretnék emelni az Buzzati írásmódja.
Nekem abszolút nem volt nyerő. Nem volt elég ezt a férfiatlan szerencsétlenkedést végig szenvedni (lehet „kissé” túl is van írva) de a regény alkotójának sok esetben elgurult a gyógyszere vagy éppen dupla adagot vett be az előírtnál és szóömlést (tudnám csúnyábban is) kapott amit sajnos a lapokon közvetített is. Több oldalon keresztül tartó, mindenféle pont és vessző nélküli (ja nem, vesző az volt) összefüggéstelen gondolat ömlemények, örlemények miegymása záporozott rám, amit akárhogyan is koncentráltam nem értettem meg. Megfejtőkulcsot egyszerűen nem találtam magamban hozzá. Ennyi erővel akkor sem jártam volna rosszabbul ha mondjuk kínai írásjelekkel teleírt, japán zen bölcsességeket tartalmazó füzetecskét olvasok, arab átköltésben fejjel lefelé tartva. Na persze aztán két-három teleírt oldal után az írói roham elmúlt, vagy egész egyszerűen ivott a gyógyszerekre valamit Buzzati és hála a magasságosnak visszakerültünk a rendes kerékvágásba és újból jött a gyötrelem, a szenvedés a „balfékeskedés” Antonio által.
Huh!
Azért végig olvastam ám!!!
Annyira büszke voltam magamra utána, hogy egyből beraktam Händel Messiásából a Hallelujah-t.
Zenehallgatás közben pedig átgondoltam mindent és kicsit leülepítve a zavart elmém óceánjában, adtam minderre egy négyest.

Azt hiszem elszoktunk a Fontane féle mesélőktől, a hasonló írók által megálmodott világoktól, a lassan és csendesen csordogáló történetektől. Azoktól a történetektől ahol nincs különösebben nagy, mindent elsöprő izgalom, hatalmas erővel miszlikbe aprító és darabokra szaggató drámaiság, nincsenek féktelen orgiák és könyvlapokat is eláztatni képes túlfűtött erotika. Van viszont vérbeli realizmus, komoly tárgyilagosság és itt az Effi Briestben még valóságalap is. Tévesen viszont van mindenféle buta összehasonlítgatás, besorolás, mi több alárendelés. Anna Karenina, Bovaryné, Effi Briest. Muszáj a sorrend? Dehogy is kell sorrend. Csak is, a ma már szinte mindenhol, az élet számtalan területén előforduló összemérettetési kényszer próbálja belőlünk is kicsalni a buta kérdésre adott, helytelen választ, miszerint melyik a jobb?
Azt gondolom, hogy Fontane különös fickó. Olvasás közben sok mindent megtudhatunk róla. Mi az ami érdekelte, mi az ami foglalkoztatta? Miről mi volt a véleménye? Hiszen nagyon sok esetben képes a regényeiben a történethez kevésbé vagy egyáltalán nem odavaló témát is belevinni, elmesélni, megvitatni. Hogyan is csinálja mindezt? Végtelenül rafináltan, meglehetősen bölcsen. Regényeinek szereplőivel mondatja el. Okos. Nagyon okos. Persze közben mérgelődhet is akár az ember, és felteheti a kérdést:
– Na de drága Fontane úr, ez most hogy is jön ide?
Ő viszont nem válaszol határozottan a kérdésünkre. Úgy közvetíti gondolatait, hogy semmit nem mond igazából magáról de a regényei végére még is sok mindent megtudhatunk róla. Számomra mindez nagyon tetsző. Szeretem mikor egy regény története mögül kikukucskálva, enyhe mosollyal szája szögletében megmutatkozik az az ember aki a sorokat írta. Fontane nekem tehát ilyen.
Na és milyen is valójában Effi Briest.
Egy olyan nő aki az akkori társadalmi viszonyok közepette egy beskatulyázott életben egy kalitkába zárt madárként élt és persze hibázott. Igen, szinte ugyan úgy mint másik regényének főhősnője Cecile. Sajnos ebben a történetben sincs a szabadban önfeledten repkedés mert mikor talán már az is eljöhetne túl későn történik mindaz. A múlt cselekedeteinek lenyomatát sok esetben nagyon sokáig hordozza az ember. S ha esetleg túl van már azon, hogy könnyen felszínre törjön a „hiba”, akkor képes másként is visszaköszönni. Mondjuk valamiféle kézzelfogható „lenyomatként”. Az ilyen regényekben pedig mindezt kíméletlenül beleszövik és megbüntetik, az olvasónál pedig eljön majd az a pillanat mikor azt veszi észre, hogy könnybe lábad a szem, facsarodik a szív.
Persze nem kell túlzottan megijedni.
Fontane a franciákkal ellentétben finomabban „drámázik”, gyorsabban, csak pár rövid sorban „pusztít”, ami éppen ezért – véleményem szerint – könnyebben is feldolgozható.
…
Effi Briest.
Szeretem, kedvencem lett.
…pár év múlva újra találkozunk.

Értékelés: 5/5 (kedvenc)

Tartalom:

Fontane ​ebben a regényében éri el jellemábrázoló ereje csúcsát. Teljes jellemrajzot ad, teljes élettörténetet beszélve el. A kislányfővel férjhezadott hősnőt nem a szenvedélyes szerelem sodorja házasságtörésbe, hanem a kibírhatatlan házasság a porosz főhivatalnok, Innstetten báró oldalán. Effi Briest embertelen házassági konvenciók bezártságában vergődik. Házasságtörése kitörési próbálkozás a magányból. Az író nagy erővel festi le a porosz junkenség természetellenes merevségét, alattvalószemléletét. Effi Briest, akiben volt „természetes okosság, nagy életvidámság és szívbéli jóság”, meg az átlagosnál több féktelenség, Anna Karenina és Madame Bovary mellett annak az asszonyi hűtlenségnek a jelképe, amely nemcsak megbocsátható, de szinte fölmagasztosul. Noha az írói jellemzés szerint „nem erőssége a harc és az ellenállás”, mégis keményebb, önállóbb alkat, mint híres sorstársnői. Szenvedélye öncélú: Crampas őrnagy nem volt különösebben érdemes rá, csak alkalmat adott egy szánalmas, titkos lázadásra. Környezete, amely már azon is fölháborodott, hogy gyermeke keresztelőjét éppen augusztus 15-én, Napóleon születésnapján tartotta, végérvényesen kitaszítja. Effi mégsem teljesen elszigetelt. Az öreg falusi lelkész és a vidám, hűséges cselédlány megértik, védik; és helytelenítik, hogy az ilyen ügyekbe emberek belehaljanak. (Innstetten báró ugyanis párbajban megöli Crampas őrnagyot). Isten néma teremtménye, Rollo, a kutya sem veti ki a szívéből Effit, a kor álerkölcseinek áldozatát. Halála nem drámai öngyilkosság, hanem lassú elsorvadás a vidéki magányban. „Az európai elbeszélőpróza királyi ékszere” (Thomas Mann), ma is meggyőző, művészi hiteles olvasmány.

Megvan már vagy huszon-egynéhány éve annak, hogy Zola és én egymásra találtunk anno. Az Összeomlás számomra megmutatta Zola nagyságát. Aztán következtek az olyanok, mint a Párizs gyomra vagy a Hölgyek öröme na és persze a mindenki által jól ismert, s talán az író egyik legjobban kedvelt és olvasottabb regénye a Nana.
Az elmúlt hetekben kezembe került több régebbi kort megidéző regény melyben a kurtizánok elég nagy szerepet játszottak a könyvek lapjain s ha valami téma megtetszik akkor bizony az egymásutánban tudja hozni a többi hasonló alkotást. Keresgélésem közben aztán újra eljutottam a Nanáig, s mivel abszolút nem voltak maradandó emlékeim ennyi év elteltével, gondoltam újra elolvasom. Annyi derengett, hogy semmiféle mély nyomott nem hagyott bennem, sőt agytekervényeim mélyéről azon emlékek törtek fel, hogy kifejezetten a „futottak még” kategóriába soroltam a regényt. Húsz év viszont mindenképpen nagy idő ezért hát elhatároztam, hogy újra olvasom, s majd meglátjuk barátja leszek e én a Nanának vagy sem.
A kezdeti lelkesedésemet Emíl bátyám aztán olyan határozott mozdulattal, pillanatok alatt úgy letörte mint anno egy Bestie Boys rajongó Józsi bácsinak a sarkon parkoló Volkswagenjéről a VW jelet. Csak ültem és olvastam, s közben azt vettem észre, hogy a sok számomra teljesen érdektelen, csak is szószaporításnak jó leírások közben agyban éppen atomot hasítok vagy a nagy aktualitás a Soros György szeret, nem szeret témakörén gondolkozom. Úgy a 150. oldalon aztán azt mondtam mérgesen:
– Na nekem ebből elegem van! – és egy mozdulattal úgy becsuktam a könyvet mint ahogyan azt a viharos északi szél teszi az ólajtóval.
Bírom amikor ennyire határozott tudok lenni, még akkor is mikor elvi kérdést szoktam abból csinálni, hogy könyvet én még magának a kaporszakállúnak a külön kérésére sem hagyok félbe.
Elhatározásom véglegesnek bizonyult… úgy kb: 3 másodpercig!
Ugyanis az történt, hogy szívem kerekedett felül értelmem pedig behódolt, s hát fogtam magam és abban a pillanatban visszaülve folytattam a könyvet.
S mi is történt ezután?
Esküszöm a könyv beindult! Szépen lassan, semmit sem elkapkodva, de határozott lépéseket tett érdeklődésem csigalépcsőjén felfelé.
A regény aztán már folyamatosan magánál tartott, – s egy percig sem elengedve kezemet – húzott magával. Vitt magával Nana a kurtizán, aki folyamatosan ott volt minden egyes oldalon de aki sosem engedett magához túl közel, aki nagyon odafigyelt arra, hogy ne gyűlöljem meg, de ne is szeressek belé. Nem engedte, hogy pontos képet kapjak róla. Végig sejtelmes maradt, de közben tudott nyílt lenni. Vidám volt és sekélyes, de ha nem vigyáztam saját szomorú mélységeibe is ragadott. A végkifejlet felé, (az utolsó három fejezetnél) pedig úgy felpörögtek az események, hogy azt gondoltam az író birtokába került valami új szernek ami perpetuum mobilét csinált mind a kezéből mind az agyából.
Végeredményben azt tudom elmondani, hogy szeretem Nanát!
Szeretem azt, hogy egy percig nem játszotta meg önmagát, persze a valóéletben (ja nem, természetesen a könyv lapjait akartam írni) a „színészkedést” azért mesteri fokon űzte, de hát most őszintén, nem megérdemli az a sok kiéhezett kan aki körülvette őt?
A legvégén szomorúan csuktam be a könyvet, s nem is a végkifejlet miatti elkeseredésem nyomta rá hangulatát elmémre, hanem az, hogy nincs többé Nana akinek a történetét tovább olvashatnám.
…
A kezdeti nehézségeket leszámítva, nagyon örülök és finoman úgymond barátian meg is veregetem saját vállamat, hogy egyrészt újra a kezembe vettem a könyvet másrészt pedig, hogy végül is tovább olvastam akkor mikor kicsit megharagudtam a felesleges szószaporítások miatt az íróra.
Nálam így lett ez a könyv négy és fél pont… amit húsz év múlva újra előveszek majd.
Lehet akkor majd az 5 pontot is megkapja tőlem.

Értékelés: 5/4.5

Tartalom:

Na most akkor felteszem magamnak a nagy tízpontos kérdést, miszerint van e nekem sztereotip berögződésem vagy előítéletem bizonyos könyvekkel illetve témákkal kapcsolatban vagy még sincs?
Merthogy itt van ez a regény, ami Ifjúsági is, meg nőcis is, meg talán egy picikét még „rózsaszín” is. Én nagyon bátran félredobva minden előítéletemet büszkén vállalom, hogy kezembe vettem az Édességek kicsiny boltját, mert tetszettek a róla olvasott itt-ott fellelhető értékelések, a sok-sok női vélemény. Meg persze maga a téma is. Középkor, London, pestis…
Hogy is szokták mondani az értékelésekben?
Ja igen!
IMÁDTAM♥ meg hogy BESZIPPANTOTT
Hát engem biza úgy beszippantott ez az egész mint az ipari porszívó Julcsi néni nagylábujjnál lukas, talpban enyhén retkes frottír zokniját.
Az elejétől a végéig egy fia üresjárat, egy deka felesleges szószaporító humbukolás nem sok annyi nem volt benne. Volt viszont egy nagyon jól és szépen felépített mondanivaló, egy kis izgalom (gondosan vigyázva a megtépázott idegekkel megáldottakra is, hogy ne kapjanak túlzott szívdobogást) s egy pici kis szerelmi szálacska (mely ízlésesen lengte be a történetet). A fő sodorvonal persze maga a pestis volt, de az írónő annyira okosan írta le azt amibe még belegondolni is borzalmas, hogy valahogyan simán ellehetett fogadni azt is.
Ha ajánlanom kéne ezt a könyvet bátran tenném azt férfi társaimnak is, mert a regény nem vesz el semmit még egy ős macsóból sem (alias alfahím), hanem csak is hozzáadhat a személyiségéhez.
Mert ugye most már tapasztalatból is mondhatom, hogy érdemes volt elolvasnom, s azóta sem változott semmi (nemi identitásomat illetően), ha csak az nem változás, hogy már tudom bizony az ifjúsági és a „kifejezetten” nőknek szánt irodalmat is célszerű nekünk (férfiaknak) is a kezünkbe venni.
Nem kell félni tőle…
…a boxeralsónk ezért még nem fog lecserélődni francia bugyira mert ilyet is elolvasunk. Legalább is nálam nem történt meg a csere.

a folytatás is megvolt… (Szirmok a hamuban) Naná, hogy ő is kedvenc lett.

Értékelés: 5/5 (kedvenc)

Tartalom:

 Az ​utcákon tyúkok, malacok, kutyák, macskák szaladgálnak, árusok kínálják portékáikat, trágyadombok, eldobált hulladék, sikátorok, nyüzsgő sokaság, hintók, díszes ruhákat viselő hölgyek és urak, sár, temetést játszó gyerekek, gazemberek karóra tűzött fejei, ezt látja Hannah, aki nővéréhez érkezik a fővárosba, 1665 nyarán.
Nővérének, Sarahnak kis édességboltja van, ahol elkél a segítség, azonban mire Hannah odaér, felüti fejét a rettegett betegség.
Mary Hooper könyvének feszültségét ez a kettősség adja: miközben a főszereplő kamaszlány szemével figyeljük a zsibongó várost, s átéljük Hannah fiatalságának minden izgatottságát, lelkesültségét, amit az új hely, egy másfajta életmód kínál számára, aközben ott settenkedik a félelmetes ragály, és lépésről lépésre közeledik feléjük.
A testvérek eleinte bizakodók, remélik, hogy a pestis távol marad az ő körzetüktől. Lefoglalja őket az édességek készítése, árusítása, apró kis gondjaik, Hannaht pedig a város fölfedezése és egy bontakozó szerelem. Azonban egyre gyakrabban hallják a lélekharang zúgását, és egyre közelebb oson hozzájuk a halál, míg egy nap már az ő utcájukat is eléri.
A vesztegzár alá vont városból elmenekülni csak a nagyon gazdagok számára leheteséges, csak ők képesek megvenni a távozásukhoz szükséges méregdrága egészséglevelet. A történet végén Hannah és Sarah már-már krimibe illő módon mégis kijut Londonból, és mi bízunk benne, hogy nem vitték magukkal a gyilkos kórt.

Mentés

Mentés

Na jó, akkor kezdjük a legelején.
A legeslegelején, a könyv borítójánál. Ez szinte mindenki vesszőparipája. Mennyire tükrözi is a borító, a közrefogott belül leírt világot. Képzőművészként azt mondhatom, hogy nincs ez annyira mellé tervezve mint azt sokan első látásra gondolják. Sőt értem az egész koncepciót, és csak is elismeréssel tudok Földi Andiról nyilatkozni. Persze az ő gondolatait nem ismerhetem ez ügyben, de amit elakart érni a tervvel az maximálisan sikerült. Ugyanis felfigyelnek rá az emberek és így vagy úgy de beszélnek is róla. Engem mindenesetre meg vett magának, és hát azt se felejtsük el Andrea a Rügy – A tyúk, aki repülésről álmodott című könyv borítójának megvalósításával már letett valamit az asztalra, és díjat is nyert vele. Na jó ennyit a „külsőségekről” lépjünk tovább a „belsőségek” felé.
Na most akkor én először is azt akarom tudni ki is az író. Ki Árvay Gréta?

Keresem Árvay Grétát!!!

Valóban ez az ő becsületes neve? Miért fontos ez? Hát mert ha egy könyv hatással van rám és ráadásul magyar az írója is, akkor én bizony szeretem tudni/látni (legalább) egy arckép erejéig ki is a szerző. Szóval nekem ezért fontos… persze azt is tudom, hogy nem fakadnék sírva ha megerősítést nyerne a végén, hogy mondjuk „véletlenül” töke van a menyasszonynak. Na jó, szerintem azért ezt a könyvet valóban nő írta, de azért akkora nagy félfordulatos hanyattast sem vágnék egy leszúrt rittbergerrel megspékelve (vagy mi a szösznek is hívják), ha kiderülne az ellenkezője. Mindenesetre misztikus ez az egész így. Méltó az alcímhez.
 
A regény máskülönben egész felépítésében nagyon tetszett, a karakterek pedig annyira finoman de lényegre törően voltak ábrázolva, hogy azonnal megjegyezhetővé váltak ezáltal, s hiába a hat szereplős, ide-oda ugrálós jelenetsorok ez nem zavart, sőt mi több nagyszerűnek és egyedinek találtam. A személyek szinte mindegyike szimpatikus volt, bár a hölgyek kicsit jobban (sokkal jobban) mint a fickók.
Témailag a regény egy olyan területét beszéli el a szexualitásnak ami számomra meglehetősen érdekfeszítő, ezért nagy várakozással vettem kezembe Gréta regényét is. Roppant érdekes világnak találom ezt az egészet, amit a magam részéről abszolút nem ítélek el. Most én abba nem mennék bele, hogy nálam mi fér bele, az én erkölcsi normáim biztosítékait mi nem vágja még ki, mert ez itt a kutyát sem érdekelné és eleve nem erről kell, hogy szóljon egy regény véleményezése. Amiről viszont szólnék mindenképpen – ami a swingerezésben a legjobban érdekel (az etye-petyén kívül persze) – az a lelki tényezők. Egyrészt mitől jut el egy pár odáig, hogy bevállalja az e fajta dolgokat, illetve a megtörténtek után miképpen lehet normálisan, lelki sérülések nélkül, pusztán a dolgok pozitív hozományait „csak” előtérbe helyezve feldolgozni azokat. Mert még a megtörténtek előtt ott munkálkodhat a kíváncsisággal egybegyúrt izgalom, menet közben a szexuális vágy, esetleg az újdonság ereje, és a semmihez sem hasonlítható nagyon furcsa érzések kavalkádja, de mi van/lesz utána? Mindezek elmúltával nem csak a fájdalom, szomorúság, esetleg a szégyen érzett marad? Vagy esetleg az egymás hibáztatása, vádaskodás, ítélkezés? Mert, hogy ahány ember annyi világ. Millió különböző kapcsolat és érzelmi intelligencia, millió másképpen felépített egymáshoz viszonyulás és miegymás. Szóval egy ilyesmi regényben engem ez érdekel a legjobban, és az idáig olvasott e témába besorolható történetek legtöbbje abszolút nem tért ki ennyire mélyen ezekre a dolgokra mint az ELMERÜLVE.
Sokat gondolkoztam, hogy hány pontot is adjak az ötből a könyvre annak kiolvasása után. Végül is a 4 pont mellet döntöttem, mert két dolgot hiányoltam. Persze mindez csak is az én telhetetlenségemből adódik és nem a regény hibája, hogy nem a max 5 pötty dukált tőlem neki. Ugyanis én még jóval többet olvastam volna a fentebb említett lelki vonatkozásokról, mindemellett több és részletesebb szexjelenetet is elbírtam volna.
(na most akkor csak kijött belőlem a pasi is)
Végeredményben viszont el kell mondanom, hogy a regény írója mindkettőt nagyon okosan, és vér profin egymáshoz adagolva tökéletesen kivitelezte, semmiféle határt nem lépett át ami egyik vagy másik rovására ment volna, átbillentve ezáltal a könyv képzeletbeli mérlegének nyelvét valamely oldalra.
Ez mindenképpen dicséretes, és valljuk be profi megvalósítása nem kis tudomány.

Értékelés: 5/4

Tartalom:

A titokzatos Árvay Gréta erotikus regénye egy szimultán történetfüzér. Budapesti figurákat látunk bolyongani a városi dzsungelben, embereket, akik nagyon különböző társadalmi helyzetből érkeznek, nagyon különböző életélményeket cipelnek magukkal, és nagyon különböző problémákkal küzdenek, de egyvalami közös bennük. Problémáik megoldását (vagy egyszerűen csak vágyaik beteljesülését) egy swingerklubban, a Mystique-ben találják meg. Egymásban elmerülve oldódnak fel feszültségeik. Otthontalanságuk otthona a ház – ahol egymásnak esnek. A háttérben zátonyra futott párkapcsolatok, kiégett sikeremberek, törtető libák és érzékeny művészek hol könnyeden derűs, hol nagyon is drámai sorstörténete.
Árvay Gréta ELMERÜLVE című regénye egy örvénylő, buja bacchanália.

Mentés

Mentés

Mentés

Ó,hát ez nagyszerű volt.

De nagy kár, hogy ennyire rövid ez a könyv. Még olvastam volna sokat belőle. Nagyon el lett találva ez az egész, benne pedig ez a hihetetlen finom, néhol fanyar humor rendkívülien jól van adagolva. Nem az a hullámzós fajta ami miatt néha nagyokat felkacagsz, néha pedig elkomolyodsz, hanem olyan ami folyamatos mosolygásra késztet. Ádám kissé egyszerű, és hát szófukarabb mint Éva. Mily meglepő!
Na de azért itt tudnék vitatkozni és ellenpéldákat hozni a való életből. Férfi létemre igen is tapasztalom, hogy sok esetben bizony a pasik is rettentő sokat tudnak beszélni… feleslegesen, üresen, baromi hosszan. A semmiről. Na és esküszöm sok esetben pletykásabbak mint a nők. A nők ha beindulnak persze „cserfesebbek” na de hát véleményem szerint az jól is áll nekik. Főleg ha közben csilingel a hangjuk. Az olyan kedves. Ha mindezt tartalommal és megtöltik - esküszöm sokan képesek is rá- , akkor attól nem kapok agyvérzést. Ezért én Évától sem kaptam. Mert Éva csilingelt folyamatosan. Imádtam ahogyan mesélt, ahogyan másként látott dolgokat. Dolgokat? Szinte mindent. Na de ezért (is) szeretjük a nőket. Vagy legalább ezekért is.
Meg mondjuk azért is mert néha „emberibbek” tudnak lenni. Például mikor érzékenységük feltör belőlük és mindent elsöpör. Ádámot nem szó szerint idézve de a lényeget megtartva „arcukat dörzsölik, miközben fura hangokat adnak ki és nedves lesz a szemük”. Ez szép és lényeregtörő megfogalmazás.
Nagyon fontos kiemelnem azt a kiadást amit én olvastam. Az OFFICINA NOVA kiadásában e kis könyvecskét Jean Effel csodás kis karikatúrái egészítik ki. Effel sajátos, semmihez sem hasonlítható figurái és pár vonalas nagyon profi képes elbeszélései sajátos és egyedülálló világot teremtenek ami elképesztően jól beleilleszkedik Twain mondanivalójához. Képzeletemben talán el sem tudnám képzelni ezt az emberpárt, vagy másként vetíteném magam elé. De Effel jön és megkönnyítve dolgunkat elénk varázsolja őket. 
Nem tagadom tehát, hogy mint a szöveg mint a képek nagyon megfogtak. Amikor becsuktam e kis könyvecskét szinte elszomorodtam, hogy ezzel a mozdulattal ki is zártam életemből e kedves és aranyos kis figurákat. Azt hiszem ha az ember ilyesmit érez olvasás után akkor az a könyv megvette magának tulajdonosát.
Hát engem megvett, méghozzá kilóra.

Értékelés: 5/5 (kedvenc)

Tartalom:

A világhírű amerikai író két esszéjét – Ádám naplója, Éva naplója – szerkesztői lelemény társította igen találó módon a kitűnő francia művész, Jean Effel rajzaival. Mindketten sajátos humorral, mély emberséggel ábrázolják az első emberpár ismerkedését egymással, környezetükkel, a világ jelenségeivel. Jean Effel rajzai remekül egészítik ki a szellemes Mar Twain-i szöveget: mondanivalójá kiemelik, humorát felerősítik. A naplóforma különösen alkalmas arra, hogy feltárja a női és férfimentalitás legmélyebb titkait, s a kétféle látásmód különbözőségét finoman ütköztesse.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés