Hónapokig tologattam ide-oda ezt a könyvet, de mindig mikor ránéztem tudtam ezt nekem hamarosan el kell majd olvasnom. Már egy éve elkezdtem az ismerkedést vele, és beleolvastam, pontosabban jó pár oldal erejéig úgymond kedvcsinálónak nekikezdtem. Aztán végül is a A Római lány beelőzte őt.
Moravia regénye rengeteg kívánnivalót hagyott maga után és csalódás is volt számomra. Csak remélni tudtam, hogy Buzzati e regénye sokkal jobban fog tetszeni, de a kép melyet gondolatban utána lefestettem róla,- hát hogyan is fogalmazzak – inkább borús tájkép lett mint expresszív megjelenésű virágcsendélet.
Nem szeretném a főhős Antonio jellemét kielemzi mert azt már jó páran előttem nagyon szépen megtették. Azt viszont el kell mondanom, pontosabban le kell írnom, hogy én még egy ilyen balfa.. akarom mondani balFÉK muksót nem igazán láttam. Nem akarok én csúnyát írni, már csak az úri neveltetésem miatt sem, na de egy kérdést úgy finoman az éterbe reppentének?
– Ez mi a francoskrumpli volt?
Tényleg vannak ilyen „férfiak”? Folyamatosan ez a kérdés fogalmazódott meg bennem. Jó, jó, tudom én azt, hogy vannak hölgyek akik hihetetlen módom megtudnak hülyíteni bizonyos férfiakat, s ehhez nekik különösebben bonyolult használati útmutató sem kell az erősebbik nemhez, hiszen azt a fél oldalas „szerkezettanos leírást” betéve tudják olvasás nélkül is. Na de azért valamitől eszét kell, hogy veszítse a teremtés koronája. A regényben szereplő Laide nevezetű hölgyemény viszont, kérdem én:
– Mi a frásznyavalyát tudott, hogy ezt a „szerencsétlent” ennyire behálózta?
Ugyanis Buzzati ezt elfelejtette nekem leírni! Igen azért írom azt, hogy nekem mert lehet másnak ez egyértelműbb, de az én olvasatomban semmi olyan nagyon lenyűgöző, megbolondító „nőstényállatos” (már bocsánat a kifejezésért) feeling nem jött át.
Na szóval, én egy csomó mindent nem értettem már a legelejétől fogva ezen az egész herce-hurcán, de a regény végére bizonyos dolgokat azért megpróbáltam felfogni mindebből. Nagy nehezen arra jutottam, hogy rossz úton járok, mert ésszerűséget keresek egy olyan megmagyarázhatatlan és sejtelmes dologban mint a szerelem. Rájöttem a regényben mindez azért történt mert Antonio agya kissé átfordult a szerelem által, szíve sajgása pedig olyan zajt csapott ami elnyomta esze halk és bátortalan tanácsait.
Nem tudom milyen lehet ez a fajta örült szerelem megélése, de ha ilyen akkor köszi szépen, nem kérek belőle. Persze én is voltam szerelmes már életemben de szerencsére azért én nem ilyenre emlékszem. (persze Laide sem volt a szerelmeim között)
A történetről tehát ennyit és nem többet.
Amit még kiszeretnék emelni az Buzzati írásmódja.
Nekem abszolút nem volt nyerő. Nem volt elég ezt a férfiatlan szerencsétlenkedést végig szenvedni (lehet „kissé” túl is van írva) de a regény alkotójának sok esetben elgurult a gyógyszere vagy éppen dupla adagot vett be az előírtnál és szóömlést (tudnám csúnyábban is) kapott amit sajnos a lapokon közvetített is. Több oldalon keresztül tartó, mindenféle pont és vessző nélküli (ja nem, vesző az volt) összefüggéstelen gondolat ömlemények, örlemények miegymása záporozott rám, amit akárhogyan is koncentráltam nem értettem meg. Megfejtőkulcsot egyszerűen nem találtam magamban hozzá. Ennyi erővel akkor sem jártam volna rosszabbul ha mondjuk kínai írásjelekkel teleírt, japán zen bölcsességeket tartalmazó füzetecskét olvasok, arab átköltésben fejjel lefelé tartva. Na persze aztán két-három teleírt oldal után az írói roham elmúlt, vagy egész egyszerűen ivott a gyógyszerekre valamit Buzzati és hála a magasságosnak visszakerültünk a rendes kerékvágásba és újból jött a gyötrelem, a szenvedés a „balfékeskedés” Antonio által.
Huh!
Azért végig olvastam ám!!!
Annyira büszke voltam magamra utána, hogy egyből beraktam Händel Messiásából a Hallelujah-t.
Zenehallgatás közben pedig átgondoltam mindent és kicsit leülepítve a zavart elmém óceánjában, adtam minderre egy négyest.