Tra donne sole (1949)
Azon gondolkozom, hogy vajon ennek a tragikus sorsú – Lőrinczi László szerint „túlfeszülő érzékenységgel” megáldott – nagyszerű olasz írónak a személyisége mennyire is jön át ezen a regényen? Melyik szereplőben tudja igazából elrejteni saját magát, hogy aztán azt a könyv lapjain szabadjára engedje? Azért foglalkoztat mindez mert kevés ennél hitelesebb könyvet olvastam ahol ez sikerült. Ennyire láthatatlanul, saját hangját elveszítve, csendesen megbújva miközben az író hatalmas nagysága dereng át az egész szövegen. Ez csak is a legnagyobbak ismérve. Csak a legnagyobbak képesek erre. Sajnos nem egyszer futok bele gyengébb eresztésekbe ahol mindez bizony nagyon is gyermetegre sikeredik, s ha mondjuk egy fiatalabb generációba tartozó szereplő szájából hangzik el bizonyos mondat az rettenetesen döcög, mert az idősödő író nem tudja levetni személyiségének odavágó részét. A Barátnők főszereplője és egyben mesélője Clelia egy meglehetősen modern nő. E1-ben megírt regények nagy előnye lehet, hogy az író (talán) könnyebben beletudja magát helyezni a főszereplője életébe, de borzasztóan nagy buktatói is vannak. Pavese férfi létére elképesztően profin azonosult a szereplőjével. Olyan módon azonosul, hogy saját maga, a férfi, az író még csak a legkisebb halk sóhajjal sem árulja el jelenlétét. Persze nyilván egy női olvasó jobban rálát arra, hogy ezen a regényen igenis érződik, hogy egy férfi írta, de én teljes mértékben elhittem, hogy minden egyes szót Clelia mesél el nekem. Ettől pedig olyan magas szintre emelkedett ez a regény a szememben ami miatt csak is főt hajtva tudok róla nyilatkozni. Pedig maga a sztori nem is olyan nagyon nagy durranás. Az viszont roppantul érdekes ahogyan egyik pillanatról a másikra beindul az egész. Mintha azonnal kapnánk egyfajta közepes hátszelet ami csak hajt és hajt minket a cél felé, egészen a regény legutolsó lapjáig. Nincsenek szélcsendek, nem taszigálnak különböző erősségű széllökések. Stabilan haladunk előre. De ezért megállás sincs egy percig sem. Folyamatos a mesélés, folyamatos a történés, és még a párbeszédek is egymást érik. Nem bonyolódik az író hosszú eszmefuttatásokba és nem olvashatunk oldalakon át tartó leírásokat sem. Nem erőltet ránk semmiféle bölcsességeket, nem ostoroz meglátásokkal. Egyszerűen csak átveszi felettünk, az olvasók felett a hatalmat és beszippant a lapok közé. Azt nem mondom, hogy mi is szereplőkké válunk mert ez nem így van. De a végére rájövünk, hogy a regény szerves részévé váltunk mégis csak. Mint egy láthatatlan ember ott ülünk a barátnők között, ott vagyunk Clelia oldalán sétái alkalmával, s ott poharazunk mi is a haveri társaságban. Nem szólunk, nem nyilvánulunk meg, s ezért velünk sem törődik senki, és mégis beépülünk a szereplők közé. Azért mert az egész olyan hihető, olyan életszerű. Pavese ez az állítólag meglehetősen érzékeny, visszahúzódó író vajon mit is akart mindezzel? A főszereplőnő alakja talán visszatükrözi saját életében megtapasztalt nőtípust akitől félt, tartott vagy akiben csalódott? Vagy akire talán pont ellenkezőleg, és nagyon is vágyott? Na és a többi szereplő? A barátnők? Melyikre kellene úgy igazából odafigyelnünk, hogy megértsük a különböző női típusokon keresztül az író mumusait vagy épen a rajongásának tárgyát? Mert, hogy nagy valószínűséggel ebben a regényben Pavese nőalakjai saját életéből fakadnak és, hogy elég csúnya szóval éljek „kiírás” történt az biztos.
A Torinóban történő regény nagyon érdekes időszakban játszódik. A háború utáni időszak Olaszországa már már előrevetíti azt a féle olasz érzést amiért nagy élmény lehet őket olvasni. Még nem a ’60-as, ’70-es évek talán jobban ismert képi világa ez, de egyfajta előfutára annak. (itt elsősorban filmekre gondolok) Az ábrázolt társadalmi osztály is telitalálat, ugyanis pont olyan középosztálybeli dolgozó vagy éppen egy kicsit jobban eleresztett miliőbe tartozó réteg a szereplője az írásnak ami nem viszi el a történetet feleslegesen teljesen más irányba. Nem kell foglalkoznunk sem a szegény lepukkant réteg nyomorúságával, sem a gazdag arisztokrácia álszent megnyilvánulásaival. Clelinát a Rómából Torinóba küldött magasabb beosztással bíró alkalmazottat felügyelni küldik az átadásra váró ruhaszalonba. A szállodában ahol megszáll egy pillanat alatt teremtődik meg az alapsztori amire szépen ráépül az egész történet. A fiatal nő összeismerkedik másokkal akik bevezetik őt saját baráti társaságukba. Már az elején is látszik, hogy a voltaképpeni első jelenet – ami majdhogynem tragédiába torkol – uralni fogja a regény egészét, hogy aztán szépen lassan a legvégére beteljesüljön az elkerülhetetlen. A picivel több mint 250 oldalas írás lendülete ellenére csak úgy nem robog át felettünk. Felettem pedig semmiképpen, hiszen ha olasz és ráadásul olyasmi mint a Barátnők akkor megkezdi utóéletét olvasása után. S ez az utóélet legelső kérdése, van e belőle film?
…naná, hogy van belőle!

A regény 49-es megjelenése után alig hat évvel megírják és filmre viszik a történetet. Míg a könyv eredeti címe: Tra donne sole (Magányos nők egymást közt) addig a magyar könyv címe Barátnők. Ezt a címet viseli az olasz film is: Le Amiche, aminek rendezője és egyik forgatókönyvírója a gyönyörű nevű, Michelangelo Antonioni. A fekete-fehér 1955-ben megjelent film a XVI. velencei filmfesztiválon Arany Oroszlán (Leone d’Oro) díjban részesült. A történet mind azt már megszokhattuk, nem követi teljes mértékben az eredeti regény minden egyes jelenetét. A fővonal természetesen adva van, s köré épülnek a forgatókönyvben megálmodottak is, de míg az eredeti írást körüllengi valamiféle sejtelmes ködszerűség, a film ennél sokkal földhözragadtabb, és dramaturgiailag ütősebb. Főleg a vége kapott teljesen más értelmezést. Tipikusan „filmesebb”, és komolyabb eszmefuttatásokat is felvonultató. Hat gondolatainkra, s érzelmeinkre egyaránt. Ha hirtelen kellene eldöntenem melyik tetszett jobban azt mondanám, hogy a film a képi világának segítségével talán közelebb került hozzám a megváltoztatott befejezés ellenére is, viszont így Pavese tűnt el. Az a csendesen megbúvó, de mégiscsak jelenlevő író aki a könyvben folyamatosan érződik. Az aki egy szállodai szobában veszi el saját maga életét szerelmi bánata és eluralkodó depressziója miatt mindösszesen 42 évesen.

Értékelés: 5/4.5

Tartalom:

Már ​megvolt a vacsora, táncoltunk is. Tömérdek emberrel ismerkedtünk meg. Morelli körül mindig akadt valaki, aki odakiáltott: – Még találkozunk. – Néhány arcot és nevet én is ismertem már megfordultak nálunk Rómában, a szalonban. Néhány ruhát is fölismertem egy földig érő, bő szoknyás estélyit a grófnőn, akinek saját próbababája van nálunk. Én magam küldtem el a ruhát pár nappal ezelőtt Egy csupa fodor, aprócska hölgy rám is mosolygott: a múlt évben házasodtak össze Rómában. A férfi – magas, szőke diplomata – kihúzta karját az asszonyéból, köszönni akart: de rántottak egyet rajta, gondolom, a felesége jónak látta emlékeztetni rá, hogy végül is a szabónője vagyok. Kezdett felforrni az epém. Később gyűjtést rendeztek a szegény vakok javára, egy szmokingos úr, piros papírcsákóval a fején, vak- és süketnéma viccekkel megtűzdelt beszédet tartott, majd két hölgy bekötött szemmel futkosott a teremben, elfogták a férfiakat, akik bizonyos összeg lefizetése után megcsókolhatták őket. Morelli is fizetett. Aztán a zenekar megint rázendített, többen csoportokba verődve lármáztak, énekeltek, fogócskáztak. Morelli visszajött az asztalhoz, hozott magával egy kövér hölgyet rózsaszín laméban – mint egy hal hasa –, egy fiatalembert meg egy fiatal hölgyet, akik eddig táncoltak, és most lehuppantak a díványra.