Il prete bello (1954)
Goffredo Parise regénye mint egy ide oda futkosás a tarka réten. Na és akkor már is kezdhetek magyarázkodni. Hogy jön a tarka rét egy olyan regényhez mint A szép pap? Amit teljes mértékben körülleng a szegénység, a mindennapi élet megélhetési problémái, ahol a gyerekek foltozott ruhában és lukas cipőben járnak, ahol a fasiszta ideológia kezd uralkodni, ahol a szereplőknek egy bizonyos hányada buta és proli. Merthogy nem lehet némely szereplőt másként aposztrofálni mint a proli jelzővel ami manapság is egyre inkább használatba kerül ismét és laza könnyedséggel boldog boldogtalan akasztja rá a másikra ezt az úgymond ítéletet. Én azért bátorkodom még is csak ezt használni mert erre Moravia jogosított fel. Ugyanis az Agostino kisregényében az ott leírt kis srácokat és az egész ott élő közeget nevezi proliknak. Úgy érzem ez ebben a regényben sincs másként, hiszen elképesztő, hogy mennyire visszatükröződik itt is mindaz amit ott Moravia felvázolt. A kis srácok mellett persze – akik vállukon viszik az egész történetet – rengeteg más szereplő is feltűnik a regény oldalain. Kielégületlen vénkisasszonyok és sorsukba beletörődő, megkeseredett öregasszonyok éppúgy szerepelnek mint kikapós szép asszonyok, fiatal, kívánatos ledér nők, politikai eszmékbe belezakkant urak, saját vécéjükre (!!!) irdatlanul büszke, lányait hét lakat alatt tartó idióták, na és a címben is szereplő pap aki „kissé” fasiszta, és aki nem esik kétségbe akkor sem ha „szerencséje” úgy hozza hogy szép nők karjai, lábai közé kell, hogy bújjon. Szóval ez így tényleg olyan mint egy tarka rét, s hiába a nyomor, valahogyan teljesen más ez mint ha mondjuk egy magyar regényt olvasnánk. Nem írnék magyar szerzőket de tudjuk miről van szó. Legtöbbször az ilyen történeteket szürke árnyalatokkal festik elénk – ami egyre inkább hajlik a feketébe –, s ahol a drámaibbat még drámaibbá kell tenni, hogy a végén szó szerint agyonnyomja az embert a reá borult sötét felleg. Az olasz író is nyúl ilyen eszközökhöz, de menet közben ő igenis meri használni a különböző, akár harsányabb színeket is. Mert bármi történjen is mindig várható valami jó, még ha csak ideig óráig tart is. Ezért van szinte az összes jól megírt olasz regénynek valamiféle érdekes atmoszférája ahol a sok rossz mellet (ami lehet mondjuk a nyomor ecsetelése) mindig ott lebeg a sorok között az élet szeretete, a pillanatnyi örömök teljes megélése, a csak pár percig tartó „szerelem” beteljesülése. S ez mind a regény szereplőinél mind az olvasóknál kivált valami érzést, aminek a neve az életigenlés. Mert az olaszok bizony életigenlők. Még akkor is ha éppen a nyomor torkig érő kupacában álldogálnak. Talán az előbb elmondottak miatt lettem én ezeknek az olasz könyveknek kedvelője. Arról pedig nem is beszélve, hogy a legtöbb Magyarországon megjelent regényt, kisregényt vagy akár hosszabb novellát legtöbbször megfilmesítettek. Külön öröm mikor azt látom, hogy bizony ezekből a regényekből készült mozikban a legnagyobb olasz színész legendák szerepelnek. Ó és azok a színésznők…Gina, Sophia, Claudia, Monica! Egytől egyik szerelmes vagyok beléjük! Mert ők nem öregednek! A filmvásznon semmikép.

A filmek világa megeleveníti nekünk a könyvek által elképzelt képi világot, ami számomra mindig nagyon érdekes élmény. A legjobb szórakozás mikor egy női karakter úgymond életre kell s összevethetem, hogy képzeltem, milyennek álmodtam meg én, s milyennek szülte meg őt a rendező, az operatőr. Parise Szép papja is megjelent filmen, de sajnos szinkronost nem találtam belőle. Az mondjuk érdekessége, hogy meglehetősen fiatal alkotásról van szó, mert 1989-ben készült pedig a regény az ötvenes években íródott. És ha már itt tartunk akkor érdemes megjegyezni azt, hogy Parise mint forgatókönyvíró közreműködött Moravia Agostino kisregényének filmre vitelében is. Ó azok a csodás összefonódások!
De most vissza könyvhöz.
A regény egy nagy házban (háztömbben) élők mindennapos életének küzdelmeiről szól, a főszerepet az író pedig gyerekeknek adja. Legfőképpen két gyerek kerül előtérbe a kis Sergio és a vásott haverja Cena. A rengeteg mellék szereplő sem elhanyagolható a történet szempontjából hiszen szervesen hozzátartoznak az egész könyvben elmesélt történethez. Így végig uralja a szint Immacolata kisasszony a háztömb tulajdonosnője és Don Gastone a reverendába bújt jóképű pap is. A házban élő családok tagjai, az utcában élő árusok mind kikövetelik jelenlévőségüket a lapokon. Bölcs történetvezetés jellemzi így az egész regényt, egyik karakter nem nyomja el a másikat, minden mindennel összefügg. Olyan ez mint ha egy nagy családról olvasnánk. A fasizmus előretörése és az ebből adódó történések, a pap, a háztulajdonosnő és a lakók állandó jelenléte egy percre sem teremt üresjáratot az oldalakon. A két kis srác és barátaik szemszögéből pedig beleláthatunk nagyon sok mindenbe amit a felnőttek esetleg láthatatlanná tennének. A figyelő szemekkel a hallgatódzó fülekkel bíró minden hájjal megkent, talpraesett csibészes jellemmel megáldott gyerekek elől semmi sem maradhat titokban. A kifigyelt és ezáltal birtokolt titok megtartása pedig üzletet jelenthet ami pedig újabb kalandokat szül. Ez ad a könyvnek valamiféle állandó zsongást, de egy pici feszültséget is mert idővel a csibészség kitörhet a határaiból és rossz irányt is vehet. A barát (Cena) felépített jelleme nem is sugallhat mást már a könyv elejétől fogva mint drámai végkifejletet, amit végül is csendes belenyugvással elfogad az ember, és szomorúan mormogja maga elé azt megerősítésként, hogy:
– Igen, ennek így kellet történnie.

Értékelés: 5/4

Tartalom:

A szép pap és a szerelmes vénkisasszonyok olykor szelíd, olykor kiméletlen gúnnyal megírt története köré gyűjti a kitűnő olasz író nagy szeretettel ábrázolt alakjait: a finom modorú betörőt, a kedves csirkefogókat, utcagyerekeket, az utcalányt, ar öreg bicikliőrt. Nem különösen jók, nem különösen rosszak ezek a társadalom peremén élő emberek, éheznek, veszekszenek, szenvednek, lopnak – az író mégis kihámozza belőlük az embert. S ezek között az emberek között ott csetlik-botlik egy csomó nevetséges, szánalmas, ellenszenves figura: a felül levők, a gazdagok, akiknek nem a lelke, csak fintorba merevedett arca érdekli az írót.