Megvan már vagy huszon-egynéhány éve annak, hogy Zola és én egymásra találtunk anno. Az Összeomlás számomra megmutatta Zola nagyságát. Aztán következtek az olyanok, mint a Párizs gyomra vagy a Hölgyek öröme na és persze a mindenki által jól ismert, s talán az író egyik legjobban kedvelt és olvasottabb regénye a Nana.
Az elmúlt hetekben kezembe került több régebbi kort megidéző regény melyben a kurtizánok elég nagy szerepet játszottak a könyvek lapjain s ha valami téma megtetszik akkor bizony az egymásutánban tudja hozni a többi hasonló alkotást. Keresgélésem közben aztán újra eljutottam a Nanáig, s mivel abszolút nem voltak maradandó emlékeim ennyi év elteltével, gondoltam újra elolvasom. Annyi derengett, hogy semmiféle mély nyomott nem hagyott bennem, sőt agytekervényeim mélyéről azon emlékek törtek fel, hogy kifejezetten a „futottak még” kategóriába soroltam a regényt. Húsz év viszont mindenképpen nagy idő ezért hát elhatároztam, hogy újra olvasom, s majd meglátjuk barátja leszek e én a Nanának vagy sem.
A kezdeti lelkesedésemet Emíl bátyám aztán olyan határozott mozdulattal, pillanatok alatt úgy letörte mint anno egy Bestie Boys rajongó Józsi bácsinak a sarkon parkoló Volkswagenjéről a VW jelet. Csak ültem és olvastam, s közben azt vettem észre, hogy a sok számomra teljesen érdektelen, csak is szószaporításnak jó leírások közben agyban éppen atomot hasítok vagy a nagy aktualitás a Soros György szeret, nem szeret témakörén gondolkozom. Úgy a 150. oldalon aztán azt mondtam mérgesen:
– Na nekem ebből elegem van! – és egy mozdulattal úgy becsuktam a könyvet mint ahogyan azt a viharos északi szél teszi az ólajtóval.
Bírom amikor ennyire határozott tudok lenni, még akkor is mikor elvi kérdést szoktam abból csinálni, hogy könyvet én még magának a kaporszakállúnak a külön kérésére sem hagyok félbe.
Elhatározásom véglegesnek bizonyult… úgy kb: 3 másodpercig!
Ugyanis az történt, hogy szívem kerekedett felül értelmem pedig behódolt, s hát fogtam magam és abban a pillanatban visszaülve folytattam a könyvet.
S mi is történt ezután?
Esküszöm a könyv beindult! Szépen lassan, semmit sem elkapkodva, de határozott lépéseket tett érdeklődésem csigalépcsőjén felfelé.
A regény aztán már folyamatosan magánál tartott, – s egy percig sem elengedve kezemet – húzott magával. Vitt magával Nana a kurtizán, aki folyamatosan ott volt minden egyes oldalon de aki sosem engedett magához túl közel, aki nagyon odafigyelt arra, hogy ne gyűlöljem meg, de ne is szeressek belé. Nem engedte, hogy pontos képet kapjak róla. Végig sejtelmes maradt, de közben tudott nyílt lenni. Vidám volt és sekélyes, de ha nem vigyáztam saját szomorú mélységeibe is ragadott. A végkifejlet felé, (az utolsó három fejezetnél) pedig úgy felpörögtek az események, hogy azt gondoltam az író birtokába került valami új szernek ami perpetuum mobilét csinált mind a kezéből mind az agyából.
Végeredményben azt tudom elmondani, hogy szeretem Nanát!
Szeretem azt, hogy egy percig nem játszotta meg önmagát, persze a valóéletben (ja nem, természetesen a könyv lapjait akartam írni) a „színészkedést” azért mesteri fokon űzte, de hát most őszintén, nem megérdemli az a sok kiéhezett kan aki körülvette őt?
A legvégén szomorúan csuktam be a könyvet, s nem is a végkifejlet miatti elkeseredésem nyomta rá hangulatát elmémre, hanem az, hogy nincs többé Nana akinek a történetét tovább olvashatnám.
…
A kezdeti nehézségeket leszámítva, nagyon örülök és finoman úgymond barátian meg is veregetem saját vállamat, hogy egyrészt újra a kezembe vettem a könyvet másrészt pedig, hogy végül is tovább olvastam akkor mikor kicsit megharagudtam a felesleges szószaporítások miatt az íróra.
Nálam így lett ez a könyv négy és fél pont… amit húsz év múlva újra előveszek majd.
Lehet akkor majd az 5 pontot is megkapja tőlem.

Értékelés: 5/4.5

Tartalom: