L' illusione 1891
Federico De Roberto a verizmus (francia naturalizmussal rokon) irányzat jeles képviselője. Életében nem igazán volt mostani szóval élve felkapott író, de az ötvenes években, az olasz neorealizmus idején valahogyan még is csak sikerült felfedezni őt. A realizmus ezen nagyszerű képviselőjének csodálatos regénye az Ábránd .
Neményi Kázmér a könyv utószavában meglehetősen röviden de jól sikerülten foglalja össze a regény történését, aminek egy részét fülszövegként olvashatunk. Persze egy fülszöveg nagyon sok esetben félreértelmezhető és téves konzekvenciák vonhatóak le belőle. Külön megérne egy tanulmányt készíteni a könyvek fülszövegeiről, hiszen sok esetben rendkívülien félrevezetőek tudnak lenni, s ha esetleg még sem azok, hányszor futottam már bele olyan szövegbe ahol idegesen rángatódzó arccal Grétsy László (sokunk által igen nagyra tartott) nyelvész segítsége után kiáltottam és külön értelmező szótár kellet annak megfejtéséhez ami ott le volt írva. Úgy gondolom, hogy általában nem küzdök szövegértési problémákkal, de sajnos tényleg számtalanszor futottam már bele ilyen szövegekbe. Aztán egy életre megtanultam, hogy ne higgyek el minden elrontott, túlírt, túlokoskodott összefoglalót. Merthogy a fele nemhogy kedvcsináló inkább kedvromboló, és edzésterv ahhoz, hogy milyen messze is hajítsunk el egy könyvet magunktól. Megemlíteném itt Moravia Leselkedőjének 1988-as kiadását. Azt bizony én félreraktam nem egyszer, aztán mikor rácuppantam az íróra, vettem egy nagy levegőt és belekezdtem a regénybe. Életem egyik nagyon jó könyves élménye. Ha a ’88-as fülszövegére hallgatok megvagyok fosztva attól az élménytől.
Visszakanyarodva az Ábrándhoz, szerencsére itt nincs ilyen probléma. A történet főszereplője Teresa egy dél-olasz arisztokrata család gyermeke. Történetét kislány korától követhetjük végig egészen érett asszony koráig. A regény idejében már idősödő kor az, ma semmi esetre sem tekinthetjük annak.
A történet mindenképpen az olyanok közé emelhető, mint az Effi Briest, A vörös liliom, Madame Bovary, az Egy asszony élete. Vérbeli realizmus. A nagy orosz és francia regényektől nem sokban különbözik, legalább is én sok különbséget nem fedeztem fel. Talán annyi, hogy míg a franciák szeretnek túlságosan nagy drámaiságot belevinni regényeikbe, itt ezzel finoman bánt a szerző. Ez valakinek jó, valakinek kevésbé. Én mindenképpen értékeltem, hogy nem igazán voltak szívszaggató jelenetek, menet közben nem kellett minden megkedvelt karaktert elveszítenünk, s a végén sem volt pusztítás. Ebben a regényben végeredményben nem ez a lényeg, nem ez adja meg vagy éppen veszi el az értelmét a mondanivalónak. Csendes adagolással tárja elénk az író egy hölgy életén keresztül az arisztokrácia kissé begyepesedett, lassan de biztosan halálra ítélt viselkedésének utolsó mozdulatait, melyek még magukon hordozzák az ál erkölcsösség, az anyagi érdekek, a képmutatás minden megnyilvánulását.
Terese tehát ebben a világban cseperedve érik lassan nővé, kiben – mindezek ellenére – megtapasztalhatjuk a jó lélek rezdüléseit. Nem igazán szeretném az olvasottakat spoilerezni, ezért talán elegendő annyit elmondanom, hogy párkapcsolata – mint a legtöbb hasonló ilyen regényben – zátonyra fut. Az egész könyv tulajdonképpen semmi másról nem szól mint a megfelelő férfi megtalálásáról akinek odaadhatja saját szívét, s cserébe ő sem kér mást mint a férfi szívét. Teresa csak egyvalamire nem gondol, a szerelem sosem egyazon lánggal ég, sok esetben már hónapok múltán veszthet fényéből és melegéből. Aki bölcs és tisztán lát tudja, hogy ha a lángot megfelelőn tápláljuk, óvjuk és védjük a végén parázs lesz belőle. Egy olyan parázs ami rendkívül hosszú ideig életben tartható még. Valóban nem láng. Valami más. Stabilabb. Lágyabb fényt és meleget ad. Teresa ezt sosem várja meg. Pontosabban sosem jut el odáig, mert azt gondolja, csak is a lángoló szerelemben tud élni. Itt téved nagyot. Az én olvasatomban mindenképpen ez a lényege a regénynek. Az író beágyazza mindezt egy dél-olasz arisztokratikus közegbe, szép nők és előkelő urak miliőjébe, közben pedig társadalomkritikát is gyakorol. Olyan jellemeket épít fel amit a külsőség, az álerkölcs ural. De mindez a héj simán lehámozható a szereplőkről. Utána mi marad? Egy nő aki várja és kívánja a szerelmet, mert ettől reméli az igazi boldogságot, élete legfőbb értelmét. Mikor pedig előtte van mindez, nem értékeli mert nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy a szerelem változik és átalakul. A legeslegvégén aztán pedig még is csak leesik a tantusz és megszületik a felismerés. A feltétel nélküli szeretet, a ragaszkodás az orra előtt volt, csak nem vette észre. Nem vette észre mert csak egy irányba fordulva kereste azt. A befejezés nagyon szépre és mindenképpen nagyon tanulságosra sikeredett ezáltal. Nem tagadom, mind sokunknál nálam is nagyon sok könyv él úgymond utó életet. Azt gondolom, hogy ez a regény nagyon komoly munkát végez még bennem.
…és most lehet kicsit szentimentális leszek, bocsánat érte.
Sokkal nyitottabb szemmel kell járni, sokkal több mindent észre kell venni. Szeretetet, jóságot teljesen máshonnan is kaphatunk mind azt gondolnánk, és adni nekünk sem kerül semmibe. Ha észrevesszük mindezt az jó, ha nem akkor sajnos mi is Teresa sorsára juthatunk.

Értékelés: 5/5 (kedvenc)

Tartalom:

Federico ​De Roberto (1861-1927) műveiben a századvégi szicíliai arisztokrácia bomlását ábrázolja, egy olyan osztályét, amelynek egyetlen erkölcsi törvénye van már csak: a látszat. De már a látszat is alig óvható: minduntalan ijesztően kibukkannak alóla az embert szörnyeteggé torzító anyagi és családi érdekek. Ezt a képmutató álerkölcsöt, a romantikus díszletek mögött marakodó cinizmust mutatja be De Roberto Ábránd című regényében.
Egy rokonszenves lélek hajótörésének története a regény, egy érzékeny nőé, akinek hajlama van a jóra, de van benne valami léhaság is: társadalmi helyzeténél, neveltetésénél fogva élete egyetlen tartalma az öltözködés, a bálozás, a társasági siker, s mert hasztalan igyekszik más célt találni, menthetetlenül keserű, kiábrándult magányba süllyed. Már gyermekkorában megtudja, milyen a rossz házasság: anyja szerencsétlen sorsa előképe az övének. Az ő házasságát is családi és vagyoni érdekek diktálják, s csakhamar tapasztalnia kell, hogy a törvényes szerződés nem nemesülhet érzelmi kapcsolattá. Vagy érzelmeit, legtisztább hajlamait, vagy hitvesi hűségét – s a világ szemében: tisztességét kell feláldoznia. De hasztalanul keres feloldozást egy nagy szerelemben: azt is átjárják a társadalom szervezetének pusztító mérgei.