Pár hete, unottan ám reményekkel telve kapcsolgattam a tévé távirányítóját, hogy hátha beleakadok valami nézhetőbe.
A vad „szörfözés” közepette a szokásos szenny és mocsok között lavírozva lassan állig a szmötyiben megleltem egy értékelhető darabot. Egy filmet találtam melyet Milos Forman rendezett és Goya kísértetei címet viselte. Az elejéről már lemaradtam ugyan, de épp egy olyan résznél kapcsolódtam be ami maximálisan felkeltette az érdeklődésemet. Goya neve eleve itt tartott volna ezen az adón, de a jelenet ami épp akkor zajlott a képernyőn teljesen rabul ejtett. Hamarosan kiderült amit látok az egy inkvizítor, amint éppen tőle nem éppen elvárható módon egy elítélt raboskodó hölgyet ölelget meglehetősen felizgultan, ámbár hihetetlenül bárgyú ábrázattal. Naná, hogy eme kép meglehetősen felkavart és kellően felkeltette az érdeklődésemet. Bekapcsolódva elkezdtem nézni a filmet, annál is inkább mivel az atyát az általam nagyra tartott Javier Bardem alakította, míg a hölgy nem más mint Natalie Portman volt. Úgy néztem vagy jó tíz percet – nagy tetszéssel – mikor feleszméltem és feltettem magamnak a kérdést.
– E történet nincs meg könyvben véletlenül?
Mint a hangsebességet elérő lökös pattantam ki az ágyból a gépem elé és vadul keresgélni kezdtem a neten. Nagy örömmel konstatáltam, hogy de igen (!!!) a könyv létezik és nagy szerencsémre eladó példányokat is találtam. Így – mivel jobban szeretem először nyomtatott mondatokként olvasni a számomra érdekes történeteket – a film nézését berekesztettem.

A lényeg:
A könyvben leírt történet egy picit csalódás volt. Pontosabban kicsit szomorú lettem attól a megvalósítástól ahogy az papírra lett vetve. A történet ugyanis kiváló, a szereplők nagyszerűek, a történelmi háttér roppantul érdekes… de ez így kevés. Sokkal, de sokkal többet érdemelt volna ez a sztori. Jobb kidolgozást, színesebb leírásokat, mélyebb jellem ábrázolásokat, legalább (!) dupla annyi oldalszámot. A részletekbe természetesen nem szeretnék belemenni mert nem lehet célom jelenetenként kivesézni egy könyvet.

A szereplők között mindenképpen kiemelném Lorenzót akiről végül is ez az egész regény szólt. Mert hiába a cím, hiába Goya vagy éppen Inés középpontban helyezése, Lorenzo uralja ezt az egész világot. Jelleme eleinte kiakaszt, majd egyre jobban megérthető, a regény végére pedig a pálfordulása ellenére is teljes mértékben elfogadható.
Hiszen mit is vall ő a végén?
„- Mert én hiszek abban, amit csinálok, veszettül hiszek! Teljes erőmből megpróbáltam jobbá tenni a dolgokat, változtatni ezen a nyomorult világon, ha csak egy kicsit is. Egész életemben ezen iparkodtam!”
Igen ez Lorenzo Casamares!
A könyv talán legjobb része a befejezése ami érdekes, kissé felkavaró, szomorú és elgondolkoztató.
A kezdés és a vége miatt tudom azt mondani, hogy nagyon-nagyon sajnálom, hogy a kettő között a sztori nem lett mélyebb és jobban kidolgozott mert megérdemelte volna.

Értékelés: 5/4

Tartalom:

Az 1790-es forradalmi évek legismertebb spanyol festője, Francesco Goya két portrén dolgozik egyszerre. Az egyik Lorenzo Casamaresről, a szegény, tehetséges parasztfiúból lett dominikánusról, a spanyol inkvizíció befolyásos papjáról készül. A másik egy dúsgazdag madridi kereskedő tizennyolc éves, angyali bájú leányáról, Inésről, aki eretnekség vádjával hamarosan az inkvizíció ítélőszéke elé kerül. A kínvallatás során mindent beismer, így börtönbe vetik, ahol Lorenzo lesz a gyóntatója, lelkiatyja. Sőt, több is annál…