Bihari Klára Nagyszalontán született 1917-ben. Férje a szintén író Barát Endre volt, akinek talán a neve Boszorkánytánc című regénye miatt (is) ismerősnek csenghet fülünkben. Bihari Klára versei, meséi és színdarabjai mellett prózákat, novellákat kisebb nagyobb regényeket is írt. Pomogáts Béla irodalomtörténész a „valóság krónikásai” közé sorolja őt, akiknek tagjai Palotai Boris, Thury Zsuzsa, Móricz Virág, Oravecz Paula. Egy másik forrásban, erős éllel megfogalmazva az olvasható, hogy Bihari Klárának „a témák kidolgozását nem sikerül magasabb művészi szintre emelnie; általában megelégszik egy érdekes helyzet vagy konfliktus ábrázolásával.”
Az elvált asszony mindenesetre az idézett szöveget csak is megerősíteni tudja. Én a magam részéről örülök, hogy rátaláltam erre a könyvre, pontosabban a szerzőjére. Úgy tűnik az a világ amelyekről Bihari írt már kevés érdeklődésre tarthat számot. Míg mondjuk Szilvási Lajost még mindig sokan vesznek kézbe, addig az írónő könyveivel már nem ez a helyzet. A háború utáni hazai irodalomban működő alkotók lassan-lassan de feledésbe merülnek. Itt elsősorban nem a kifejezetten komolyabb szépirodalmi művek alkotóira gondolok, hanem a lektűrök íróira. Persze most nem óhajtok belebonyolódni és főleg nem vitát indítani a szépirodalom vs. lektűr témakörében. Már csak azért sem mert sok esetben a lektűr mint fogalom is nagyon széles határok között mozog, és lehet épp keményebben fogalmazva: „művészetileg csekély értékű írásműként” említeni, vagy pedig éppen ellenkezőleg, nívót emelően meghatározni: „könnyű, szórakoztató szépirodalmi mű”.
Teljesen mindegy végül is, hogy mennyire igényes és irodalmi egy mű, a helyzet az, hogy a ’60-as, ’70-es vagy akár a ’80-as években az emberek mikrokörnyezetében történt napi gondok, emberi kapcsolatok – legyen az szigorúan az otthoni magánszféra történései vagy éppen a vállalati dolgok ecsetelése – már nem igazán érdeklik az olvasók túlnyomó többségét. Ezek a regények azoknak tudnak igazán mondani valamit akik akkor és ott éltek. Fiatal felnőttekként, gyerekekként megtapasztalt dolgok tudnak lelki szemeik előtt újból életre kelni az olvasottak segítségével. Közértek és boltok kínálata, utcák, terek másfajta nyüzsgése elevenedhet fel, régebbi közlekedési eszközök, munkára hívó gyári szirénák hangja, a Kossuth rádió műsorai, vagy éppen az esti híradó zenéje csenghet fülükbe. Ezért még egy gyengébb regény is okozhat nagyszerű pillanatokat. Érdekes, jó emlékeket idézhet, lelket simogathat. Viszont a mai fiatalabb generáció tagjai mindezt nem igazán érezhetik át, és még csak esélyt sem adnak sok esetben maguknak, hogy kicsit belemerüljenek apáik és nagyapáik életében megtörtént események medrébe, mert maga a téma sem érinti meg őket. Aki abban a korban élt viszont nyilván ismerősként tekint minden leírt vagy éppen le nem írt de sugalmazott eseményre és cselekményre. Hiszen az azonos generáció félszavakból is megértheti egymást.
Az Elvált asszony ezekből talán olyan nagyon sokat nem ad éppen, de az írónő finoman beleszövi az akkori életet. Nyilván azt teszi, mert nem egy négy fal közé zárt világ elevenedik meg az oldalakon, hanem egy budapesti történet, egy Dunakeszin élő munkáscsaládból származó, tanult, csinos nő életének történései, fiatalkorától közel ötven éves koráig. Az egész regény a nő párkapcsolatairól szól. Elsősorban a házasságáról és az abban betöltött szerepéről majd pedig a válása utáni évekről. Férfiakhoz fűződő viszonyokról, barátok viselkedéséről, „bélyegekről” (amit könnyen kap az ember a homlokára), szülők ósdi, sőt mi több begyepesedett – Mit szól majd a szomszéd? – viselkedéséről. A mindenáron „kötelező” házasságban élésről, a kötelező férjhez menésről. Mind arról minek a neve az: ELVÁRÁS, az ÚGY ILLIK! Roppant egyszerű és mondhatni meglehetősen unalmas történet lehetne így az egész. Bihari viszont a regény első oldalán beirányít minket egy útra, és mi simán elindulunk rajta. A regény zökkenőmentesen, mindenféle megerőltetés nélkül visz előre minket. Nincsenek hatalmas emelkedők vagy lejtők, nincsenek nagy megtorpanások. Csendesen bandukolunk, lépteinket pedig nem szaporítjuk túlságosan. A regény feléig aztán azt érezhetjük, hogy ebbe így mégiscsak belefáradunk, mert felüti a fejét egyfajta monotonitás még akkor is, ha vannak leírt helyzetek amik bizonyos mértékben azért kibillentenek minket az egyensúlyunkból, de azt mi hamar visszanyerjük és folytatjuk utunkat tovább egészen a regény végéig. Ahhoz a véghez ahol Rékát a főszereplőt biztosan a szívünkbe zárjuk, talán sajnáljuk, és a vele összekerülő szinte összes férfit pedig elítéljük, sőt mi több megvetjük.
És most kanyarodjunk vissza ahhoz az időhöz amikor mindez a történet játszódik. Régen volt, de még is közel. Harminc, negyven év sok vagy kevés? Egy embernek sok lehet, de ez a múlt mindenképpen látótávolságra van még. Az olvasottak közben pedig elkezdünk gondolkozni a cselekményeken és összevetjük azzal ami ma van. Miben változtunk? Mennyire van nagyobb szabadságunk? Mennyire lettek mások az értékeink? Mennyire van ma megbélyegzés és mennyire volt akkor? Rengeteg kérdés tolakszik elő ilyenkor és a válasz csak is az lehet, hogy igen, persze változott nagyon sok minden. Erkölcsösebbek ugyan nem lettünk (sőt!), de szabadabbak vagyunk. S az igaz, hogy címkézni most is címkézünk (szinte mindenki mindenkit) de már nem olyanokért mint amiről a regényben szó van. Szerelmi kapcsolatba léphetünk úgy, hogy nem mindenáron kötelező a házasság és már nem igazán érdekel minket az „úgy illik” duma, meg a „mit fognak szólni mások”.
Érdekes volt ez a regény, olyan ötből négyes számomra.
A végére lett igazából az aminek lennie kellet és itt érte el nálam azt az érzést is, miszerint más Bihari Klárát is a kezembe fogok még venni a közeljövőben.

Értékelés: 5/4

Tartalom:

Az ​írónő egész pályája során a mindennapi élet legjellegzetesebb, leggyakrabban előforduló, sokakat izgató jelenségeiről írta könyveit. Ezúttal is ez történt: egy nő életének közel huszonöt évét kíséri végig a regény, aki egy főváros környéki munkáscsaládból indul el. Iskoláztatják, íróasztal mellé kerül, azután további szívós tanulás árán egyre magasabbra emelkedik a társadalmi ranglétrán. Asszonyi sorsa már nem alakul ilyen zökkenőmentesen. Talán elnyúló tanulása miatt? Vagy megnövekedett igényei miatt? Pedig ő készségesen alkalmazkodna: minden áldozatot vállal üresfejű, betegesen önző férje és anyósa mellett. Több mint egy évtizedig tart ki a türelme, de amikor megbizonyosodik arról, hogy mennyire kihasználják, inkább visszatér öreg szülei házába. Csakhogy ekkor kezdődik a súlyosabb megpróbáltatás: meddő őrlődés a csapdába ejtő remények és a rideg csalódások között. Ő csak társat szeretne, ezért megy bele fogyó bizalommal hozzá méltatlan kalandokba. De minduntalan rá kell ébrednie, hogy szabad prédának tekintik. És ő minek tekintse saját magát? Végül is a regény hősnője számára ennek a kérdésnek a megoldása a legnehezebb.