Egy kis számolással kezdeném.
Az összecsengő vélemények arról vallanak (moly.hu), hogy France regénye túlontúl aprólékos, felesleges szószaporításokkal teletűzdelt, a lényegtől gyakran elkalandozó írásmódja miatt nehéz, mi több itt-ott emiatt idegesítő. Ezáltal sokat elvesz magának a regénynek az élvezeti értékéből. Mondjuk ha az olvasók 90 százalékának véleménye ez akkor bizony ott érdemes a valóságon alapuló helyes konzekvenciákon elgondolkodni. Természetesen ebben a 90 százalékban azért lehetnek bőven olyanok akik mindezek ellenére is jónak tartják France regényét. A maradék 10 % vagy némán hallgat vagy nem zavarja az írásmód maga.
Én mindenesetre abba a 10 százalékba tartozom akinek ez a regény tetszett és le is írom. Külön kiemelném, hogy én nem éreztem a fent taglalt dolgokat sem, azt amit a bő többség.
Persze nagyon fel voltam készülve arra, hogy magam is kiakadok majd a „vontatottságon” és az „idegesítően aprólékos” írásmódon.
Ez nem így történt.
Szerencsére sokkal lassabb történet vezetésre, sokkal több felesleges mondatra számítottam és jóval keményebb szóömlésektől tartottam mint amit olvastam.
Nézzük csak.
Ha volt is benne sok eszmecsere, akkor bizony azt a szerző a regény első harmadáig szerintem elég szépen letudta, mert utána semmi ilyesmire nem emlékszem. Itt elsősorban a párbeszédekben előforduló tartalmakra gondolok.
Nagyon nehéz – főleg a francia klasszikusoktól – elvárni azt, hogy minden egyes soruk hihetetlen gördülékenyen csusszanjon be elménkbe. A néha valóban bonyolultabb eszmefuttatásaikat, a szereplők szájába adott hosszas párbeszédeket nehéz villámolvasással, sekélyes odafigyeléssel befogadni.
Hogyan is mondja Madárka Warthon regényében?
„Kevesen vannak, akiket érdekel, mit gondolnak, mit akarnak mondani mások. Többnyire csak abban a reményben képesek meghallgatni az embert, hogy aztán ők önthetik ki a szívüket. Mindenki másokra akarja rátukmálni a maga terheit. Van, aki úgy tesz, mintha figyelne, pedig csak arra vár, hogy mikor jöhet elő a maga szövegével, várja az apropót, hogy közbevághasson. Ezért is unok szinte minden beszélgetést.”
Társaságot választhatsz magadnak persze, s szelektálhatsz, hogy éppen kit és mit hallgatsz meg belőle. Ha van olyan ember aki számodra abszolút érdektelen dolgokról beszél neked azt legfeljebb legközelebb már kerülöd. Ha könyvet választasz akkor viszont valóban más a helyzet. Itt bizony meg kell hallgatnod a szerzőt. Eldöntheted vagy befogadsz vagy elutasítasz. Szerintem jobb ha befogadsz. Menet közben (olvasás közben) mindenképpen jobban jársz. Már az Effi Briest értékelésekor is kitértem arra, hogy valahogyan elszoktunk az ilyesfajta mesélőktől, a hasonló írók által megálmodott világoktól, a lassan és csendesen csordogáló történetektől.
Elszoktunk attól, hogy ha van egy komolyabb párbeszéd a regény lapjain akkor a szereplők bizony „dumcsiznak egymás között” és bizony sok esetben számunkra nagyon is érdektelen dolgokról képesek akár hosszasan beszélgetni. De ha jól figyelünk, ha képesek vagyunk másokat meghallgatni akkor meghalhatjuk a szereplők mögött megbújó író hangját. Én olvasáskor mindenképpen erre törekszem, s ebben az esetben sem akadtam ki, hanem élveztem, hogy France ilyen módon (is), de hozzám szólt. S ha már hozzám szólt akkor én bizony figyeltem is rá.
Így fogadtam magamba ezt a regényt és végeredményben minden sorát élveztem. Szerettem ezt a történetet, szerettem benne a grófnét.
Nem ítéltem el, nem gondoltam róla azt, hogy ő is csak egy unatkozó úri dáma. Én ezekben a történetekben valahogyan megtudom érteni a nőt. Mit miért is tesz, miért is jut el oda ahová végül is eljut és megcselekszik. Ebben a regényben én a férfiakat tudtam kevésbé megérteni. Itt nem csak a lelki dolgokra gondolok. Robert Le Ménil elkeseredett cselekedetei kiakasztóak voltak számomra. Ugyanis a nők elleni mindenféle erőszakos cselekedetet elutasítok, ha tehetem felszólalok s ha kell harcolok is ez ügyben a magam eszközeivel. Egyszerűen nem veszi be a gyomrom az ilyet. Persze a nők „kavarása” általi lelki fájdalmak sem sokkal jobbak, de férfiként nem szerezhet senki úgy érvényt elkeseredésében az igazának, hogy a testi fölényét kihasználva nőt fizikálisan bántalmaz. Le Méniltől tartottam, hogy komolyabb cselekedetekre is elszánhatja magát, és a végén a szobrászban sem bíztam már e téren, de szerencsére France nem thrillert írt.
A vörös liliom tehát nekem igen kellemes meglepetés volt és kifejezetten tetszett.
Mindenképpen a kedveltebb francia regényeim közé sorolom.

Értékelés: 5/4.5

Tartalom:

A vörös liliom France életművében szinte egyedülálló helyet foglal el. Talán épp ezért váltott ki már több mint egy fél évszázada oly sokoldalú és szenvedélyes vitákat. Vajon az író csupán egy túlfinomult szellemi életet élő szobrász és egy gyönyörű, boldogságot kereső asszony balvégzetű szenvedélyeinek történetét írja meg? Vagy több ennél: a múlt század végi társadalom, politika és művészeti áramlatok mesteri tükörképét? Ma már bizonyos: Kevés író eleveníti meg számunkra ilyen fölényes könnyedséggel a párizsi szalonokban hivalkodó „előkelő” társaságot. A nagy író, az emberek barátja és a szépség szerelmese, ebben a kötetben is az emberi értelem és a harmonikus szépség hű szószólója marad.
A Firenze kék ege alatt és a francia főváros nagyvilági környezetében szövődő szerelem csak még plasztikusabbá teszi Anatole France immár klasszikusá vált írását.