Nehéz a két kisregény után bármiféle épkézláb értékelést írnom, mert témailag olyan szinten vagyok képes párhuzamba állítani a benne történteket saját magam érzéseivel, hogy a konzekvens leírás meglehetősen nehézkessé válik. De én mégiscsak megpróbálom.
Manov neve teljesen ismeretlen volt számomra ez idáig. Valahogyan elkerültek eddig a bolgár írok. A most kezembe került könyv viszont mindenképpen elnyerte tetszésemet. Emil Manov itt-ott szatirikus felhangú elbeszélő, aki előszeretettel csempészi be a sorok közé az olykor filozofikus gondolatait is. Sok esetben nem is érteni, hogy amit leír az maga demagóg e vagy épp ellenkezőleg csak csípős és ironikus magánvélemény. Ugyanis abszolút nem ír túl, s nem feledkezik bele a felvetett politikai vagy gazdasági témába, de ha kell, bizony feltűnnek benne a kommunizmus ideológiai mondanivalói vagy akár a partizánok is. Na persze nem kell nagyon megijedni mindettől, de jó ha tudjuk bizony mindkét kisregényében van egyfajta ilyesmi (röpke) vonulat.
A Galatea szökése és a Nem mindennapi történet is a szerelemről szól.
Az első kisregényben egy középkorú, értelmiségi férfi munkában és a társadalom taposómalmában megfáradt alakját kísérhetjük el egy nyaralásra. A közeg a tengerpart, a napsütés. A kisváros különleges atmoszférát biztosít ahhoz, hogy mi is egyből jól érezzük magunkat olvasás közben. Az írás szereplői egy-két jellemtől eltekintve elfogadhatóak, kifejezetten szerethetőek. Főszereplőnk Filip életében a nyaralás során már szinte az első lapoktól megjelenik a szerelem egy titokzatos nő képében. Nem szeretnék sem teljes tartalmat leírni sem spoilerezni ezért legyen elég csak annyi, hogy a szerelem kialakulását majd beteljesülését követhetjük nyomon, ami közben szereplőink mindennapi (nyaralós) életében vehetünk részt, néha elkalandozva múltjukba is, hogy ezáltal kapjunk minél teljesebb képet jellemükről, viselkedésükről, életfelfogásukról. Filip viselkedése és gondolatai kiválthatják szimpátiánkat, mint ahogyan a női szereplők is. Két meghatározó alak és pár mellékszereplő bontakozik ki a lapokon. Köztük három nő, három élet, három életfelfogás. Ezek közül a legmeghatározóbb Filip szerelme a férjnél lévő Marija alakja. Ez az alak a fő karakter ábrázolás szempontjából talán a legkevésbé kibontott is egyben. Az író lágy ködbe burkolja a nőt, hogy bizonytalanságban tartson bennünket és a regény végén se igazán értsük meg a viselkedését. Megjelenéséről sokkal többet megtudhatunk mint a jelleméről – amiről nyilván kialakítunk azért bizonyos véleményt –, de komolyabb kritikába a legvégén sem érdemes belelovalni magunkat amikor ítélethozatalra szánnánk magunkat vele kapcsolatban. A félig-meddig beteljesült szerelem története az írás felépítése miatt mindenképpen a reményt táplálja bennünk. A végén viszont mindent felülír az újtól való félelem, a megszokásba süppedés, a „nekem így kényelmesebb még” érzése és saját érzelmek lábbal való eltiprása. Mert bizony itt az van. A szerelem szó szerinti kiirtása történik csak azért mert másképpen talán bizonyos dolgok a legelején kizökkenthetnek az addigi komfort zónánkból, még akkor is ha tudjuk utána minden jobb és szebb lesz. Így tehát Marija alakja – az elutazásával –, a mi reményünkkel együtt elillan. Marad utána viszont millió kérdés nyitva hagyva.
Az író mind ezek után túl sok esélyt nem ad nekünk a további filozofálgatásokra és érdekes véget kanyarít történetének. Merthogy mit is csinál egy érző férfi ilyenkor mikor ripsz-ropsz a szerető kedves eltűnik köreiből, választva újra az addigi nem igazán jó és szép életét? Valószínűleg – ha érzelmei valósok és mélyek – összezuhan. Nem is kicsit! De nem úgy a regényben! Merthogy Filip pont ettől az érzéstől hozz meg egy igen határozott döntést, szakítása után pár órával! Szóval dönt és határozz… és hipp-hopp megszületik a gondolat, hogy ő bizony társadalma hasznos tagja akar lenni újból, pedig nagyon megcsömörlött már mindentől. Ehhez pedig semmi más nem kell mint elfogadni egy új állást a fővárosban.
Mire nem jó egy szerelmi csalódás, egy elhagyás! Ki gondolta volna?