Nehéz a két kisregény után bármiféle épkézláb értékelést írnom, mert témailag olyan szinten vagyok képes párhuzamba állítani a benne történteket saját magam érzéseivel, hogy a konzekvens leírás meglehetősen nehézkessé válik. De én mégiscsak megpróbálom.
Manov neve teljesen ismeretlen volt számomra ez idáig. Valahogyan elkerültek eddig a bolgár írok. A most kezembe került könyv viszont mindenképpen elnyerte tetszésemet. Emil Manov itt-ott szatirikus felhangú elbeszélő, aki előszeretettel csempészi be a sorok közé az olykor filozofikus gondolatait is. Sok esetben nem is érteni, hogy amit leír az maga demagóg e vagy épp ellenkezőleg csak csípős és ironikus magánvélemény. Ugyanis abszolút nem ír túl, s nem feledkezik bele a felvetett politikai vagy gazdasági témába, de ha kell, bizony feltűnnek benne a kommunizmus ideológiai mondanivalói vagy akár a partizánok is. Na persze nem kell nagyon megijedni mindettől, de jó ha tudjuk bizony mindkét kisregényében van egyfajta ilyesmi (röpke) vonulat.
A Galatea szökése és a Nem mindennapi történet is a szerelemről szól.
Az első kisregényben egy középkorú, értelmiségi férfi munkában és a társadalom taposómalmában megfáradt alakját kísérhetjük el egy nyaralásra. A közeg a tengerpart, a napsütés. A kisváros különleges atmoszférát biztosít ahhoz, hogy mi is egyből jól érezzük magunkat olvasás közben. Az írás szereplői egy-két jellemtől eltekintve elfogadhatóak, kifejezetten szerethetőek. Főszereplőnk Filip életében a nyaralás során már szinte az első lapoktól megjelenik a szerelem egy titokzatos nő képében. Nem szeretnék sem teljes tartalmat leírni sem spoilerezni ezért legyen elég csak annyi, hogy a szerelem kialakulását majd beteljesülését követhetjük nyomon, ami közben szereplőink mindennapi (nyaralós) életében vehetünk részt, néha elkalandozva múltjukba is, hogy ezáltal kapjunk minél teljesebb képet jellemükről, viselkedésükről, életfelfogásukról. Filip viselkedése és gondolatai kiválthatják szimpátiánkat, mint ahogyan a női szereplők is. Két meghatározó alak és pár mellékszereplő bontakozik ki a lapokon. Köztük három nő, három élet, három életfelfogás. Ezek közül a legmeghatározóbb Filip szerelme a férjnél lévő Marija alakja. Ez az alak a fő karakter ábrázolás szempontjából talán a legkevésbé kibontott is egyben. Az író lágy ködbe burkolja a nőt, hogy bizonytalanságban tartson bennünket és a regény végén se igazán értsük meg a viselkedését. Megjelenéséről sokkal többet megtudhatunk mint a jelleméről – amiről nyilván kialakítunk azért bizonyos véleményt –, de komolyabb kritikába a legvégén sem érdemes belelovalni magunkat amikor ítélethozatalra szánnánk magunkat vele kapcsolatban. A félig-meddig beteljesült szerelem története az írás felépítése miatt mindenképpen a reményt táplálja bennünk. A végén viszont mindent felülír az újtól való félelem, a megszokásba süppedés, a „nekem így kényelmesebb még” érzése és saját érzelmek lábbal való eltiprása. Mert bizony itt az van. A szerelem szó szerinti kiirtása történik csak azért mert másképpen talán bizonyos dolgok a legelején kizökkenthetnek az addigi komfort zónánkból, még akkor is ha tudjuk utána minden jobb és szebb lesz. Így tehát Marija alakja – az elutazásával –, a mi reményünkkel együtt elillan. Marad utána viszont millió kérdés nyitva hagyva.
Az író mind ezek után túl sok esélyt nem ad nekünk a további filozofálgatásokra és érdekes véget kanyarít történetének. Merthogy mit is csinál egy érző férfi ilyenkor mikor ripsz-ropsz a szerető kedves eltűnik köreiből, választva újra az addigi nem igazán jó és szép életét? Valószínűleg – ha érzelmei valósok és mélyek – összezuhan. Nem is kicsit! De nem úgy a regényben! Merthogy Filip pont ettől az érzéstől hozz meg egy igen határozott döntést, szakítása után pár órával! Szóval dönt és határozz… és hipp-hopp megszületik a gondolat, hogy ő bizony társadalma hasznos tagja akar lenni újból, pedig nagyon megcsömörlött már mindentől. Ehhez pedig semmi más nem kell mint elfogadni egy új állást a fővárosban.
Mire nem jó egy szerelmi csalódás, egy elhagyás! Ki gondolta volna?

 Tra donne sole (1949)
Azon gondolkozom, hogy vajon ennek a tragikus sorsú – Lőrinczi László szerint „túlfeszülő érzékenységgel” megáldott – nagyszerű olasz írónak a személyisége mennyire is jön át ezen a regényen? Melyik szereplőben tudja igazából elrejteni saját magát, hogy aztán azt a könyv lapjain szabadjára engedje? Azért foglalkoztat mindez mert kevés ennél hitelesebb könyvet olvastam ahol ez sikerült. Ennyire láthatatlanul, saját hangját elveszítve, csendesen megbújva miközben az író hatalmas nagysága dereng át az egész szövegen. Ez csak is a legnagyobbak ismérve. Csak a legnagyobbak képesek erre. Sajnos nem egyszer futok bele gyengébb eresztésekbe ahol mindez bizony nagyon is gyermetegre sikeredik, s ha mondjuk egy fiatalabb generációba tartozó szereplő szájából hangzik el bizonyos mondat az rettenetesen döcög, mert az idősödő író nem tudja levetni személyiségének odavágó részét. A Barátnők főszereplője és egyben mesélője Clelia egy meglehetősen modern nő. E1-ben megírt regények nagy előnye lehet, hogy az író (talán) könnyebben beletudja magát helyezni a főszereplője életébe, de borzasztóan nagy buktatói is vannak. Pavese férfi létére elképesztően profin azonosult a szereplőjével. Olyan módon azonosul, hogy saját maga, a férfi, az író még csak a legkisebb halk sóhajjal sem árulja el jelenlétét. Persze nyilván egy női olvasó jobban rálát arra, hogy ezen a regényen igenis érződik, hogy egy férfi írta, de én teljes mértékben elhittem, hogy minden egyes szót Clelia mesél el nekem. Ettől pedig olyan magas szintre emelkedett ez a regény a szememben ami miatt csak is főt hajtva tudok róla nyilatkozni. Pedig maga a sztori nem is olyan nagyon nagy durranás. Az viszont roppantul érdekes ahogyan egyik pillanatról a másikra beindul az egész. Mintha azonnal kapnánk egyfajta közepes hátszelet ami csak hajt és hajt minket a cél felé, egészen a regény legutolsó lapjáig. Nincsenek szélcsendek, nem taszigálnak különböző erősségű széllökések. Stabilan haladunk előre. De ezért megállás sincs egy percig sem. Folyamatos a mesélés, folyamatos a történés, és még a párbeszédek is egymást érik. Nem bonyolódik az író hosszú eszmefuttatásokba és nem olvashatunk oldalakon át tartó leírásokat sem. Nem erőltet ránk semmiféle bölcsességeket, nem ostoroz meglátásokkal. Egyszerűen csak átveszi felettünk, az olvasók felett a hatalmat és beszippant a lapok közé. Azt nem mondom, hogy mi is szereplőkké válunk mert ez nem így van. De a végére rájövünk, hogy a regény szerves részévé váltunk mégis csak. Mint egy láthatatlan ember ott ülünk a barátnők között, ott vagyunk Clelia oldalán sétái alkalmával, s ott poharazunk mi is a haveri társaságban. Nem szólunk, nem nyilvánulunk meg, s ezért velünk sem törődik senki, és mégis beépülünk a szereplők közé. Azért mert az egész olyan hihető, olyan életszerű. Pavese ez az állítólag meglehetősen érzékeny, visszahúzódó író vajon mit is akart mindezzel? A főszereplőnő alakja talán visszatükrözi saját életében megtapasztalt nőtípust akitől félt, tartott vagy akiben csalódott? Vagy akire talán pont ellenkezőleg, és nagyon is vágyott? Na és a többi szereplő? A barátnők? Melyikre kellene úgy igazából odafigyelnünk, hogy megértsük a különböző női típusokon keresztül az író mumusait vagy épen a rajongásának tárgyát? Mert, hogy nagy valószínűséggel ebben a regényben Pavese nőalakjai saját életéből fakadnak és, hogy elég csúnya szóval éljek „kiírás” történt az biztos.
A Torinóban történő regény nagyon érdekes időszakban játszódik. A háború utáni időszak Olaszországa már már előrevetíti azt a féle olasz érzést amiért nagy élmény lehet őket olvasni. Még nem a ’60-as, ’70-es évek talán jobban ismert képi világa ez, de egyfajta előfutára annak. (itt elsősorban filmekre gondolok) Az ábrázolt társadalmi osztály is telitalálat, ugyanis pont olyan középosztálybeli dolgozó vagy éppen egy kicsit jobban eleresztett miliőbe tartozó réteg a szereplője az írásnak ami nem viszi el a történetet feleslegesen teljesen más irányba. Nem kell foglalkoznunk sem a szegény lepukkant réteg nyomorúságával, sem a gazdag arisztokrácia álszent megnyilvánulásaival. Clelinát a Rómából Torinóba küldött magasabb beosztással bíró alkalmazottat felügyelni küldik az átadásra váró ruhaszalonba. A szállodában ahol megszáll egy pillanat alatt teremtődik meg az alapsztori amire szépen ráépül az egész történet. A fiatal nő összeismerkedik másokkal akik bevezetik őt saját baráti társaságukba. Már az elején is látszik, hogy a voltaképpeni első jelenet – ami majdhogynem tragédiába torkol – uralni fogja a regény egészét, hogy aztán szépen lassan a legvégére beteljesüljön az elkerülhetetlen. A picivel több mint 250 oldalas írás lendülete ellenére csak úgy nem robog át felettünk. Felettem pedig semmiképpen, hiszen ha olasz és ráadásul olyasmi mint a Barátnők akkor megkezdi utóéletét olvasása után. S ez az utóélet legelső kérdése, van e belőle film?
…naná, hogy van belőle!

A regény 49-es megjelenése után alig hat évvel megírják és filmre viszik a történetet. Míg a könyv eredeti címe: Tra donne sole (Magányos nők egymást közt) addig a magyar könyv címe Barátnők. Ezt a címet viseli az olasz film is: Le Amiche, aminek rendezője és egyik forgatókönyvírója a gyönyörű nevű, Michelangelo Antonioni. A fekete-fehér 1955-ben megjelent film a XVI. velencei filmfesztiválon Arany Oroszlán (Leone d’Oro) díjban részesült. A történet mind azt már megszokhattuk, nem követi teljes mértékben az eredeti regény minden egyes jelenetét. A fővonal természetesen adva van, s köré épülnek a forgatókönyvben megálmodottak is, de míg az eredeti írást körüllengi valamiféle sejtelmes ködszerűség, a film ennél sokkal földhözragadtabb, és dramaturgiailag ütősebb. Főleg a vége kapott teljesen más értelmezést. Tipikusan „filmesebb”, és komolyabb eszmefuttatásokat is felvonultató. Hat gondolatainkra, s érzelmeinkre egyaránt. Ha hirtelen kellene eldöntenem melyik tetszett jobban azt mondanám, hogy a film a képi világának segítségével talán közelebb került hozzám a megváltoztatott befejezés ellenére is, viszont így Pavese tűnt el. Az a csendesen megbúvó, de mégiscsak jelenlevő író aki a könyvben folyamatosan érződik. Az aki egy szállodai szobában veszi el saját maga életét szerelmi bánata és eluralkodó depressziója miatt mindösszesen 42 évesen.

Értékelés: 5/4.5

Tartalom:

Már ​megvolt a vacsora, táncoltunk is. Tömérdek emberrel ismerkedtünk meg. Morelli körül mindig akadt valaki, aki odakiáltott: – Még találkozunk. – Néhány arcot és nevet én is ismertem már megfordultak nálunk Rómában, a szalonban. Néhány ruhát is fölismertem egy földig érő, bő szoknyás estélyit a grófnőn, akinek saját próbababája van nálunk. Én magam küldtem el a ruhát pár nappal ezelőtt Egy csupa fodor, aprócska hölgy rám is mosolygott: a múlt évben házasodtak össze Rómában. A férfi – magas, szőke diplomata – kihúzta karját az asszonyéból, köszönni akart: de rántottak egyet rajta, gondolom, a felesége jónak látta emlékeztetni rá, hogy végül is a szabónője vagyok. Kezdett felforrni az epém. Később gyűjtést rendeztek a szegény vakok javára, egy szmokingos úr, piros papírcsákóval a fején, vak- és süketnéma viccekkel megtűzdelt beszédet tartott, majd két hölgy bekötött szemmel futkosott a teremben, elfogták a férfiakat, akik bizonyos összeg lefizetése után megcsókolhatták őket. Morelli is fizetett. Aztán a zenekar megint rázendített, többen csoportokba verődve lármáztak, énekeltek, fogócskáztak. Morelli visszajött az asztalhoz, hozott magával egy kövér hölgyet rózsaszín laméban – mint egy hal hasa –, egy fiatalembert meg egy fiatal hölgyet, akik eddig táncoltak, és most lehuppantak a díványra.

Il prete bello (1954)
Goffredo Parise regénye mint egy ide oda futkosás a tarka réten. Na és akkor már is kezdhetek magyarázkodni. Hogy jön a tarka rét egy olyan regényhez mint A szép pap? Amit teljes mértékben körülleng a szegénység, a mindennapi élet megélhetési problémái, ahol a gyerekek foltozott ruhában és lukas cipőben járnak, ahol a fasiszta ideológia kezd uralkodni, ahol a szereplőknek egy bizonyos hányada buta és proli. Merthogy nem lehet némely szereplőt másként aposztrofálni mint a proli jelzővel ami manapság is egyre inkább használatba kerül ismét és laza könnyedséggel boldog boldogtalan akasztja rá a másikra ezt az úgymond ítéletet. Én azért bátorkodom még is csak ezt használni mert erre Moravia jogosított fel. Ugyanis az Agostino kisregényében az ott leírt kis srácokat és az egész ott élő közeget nevezi proliknak. Úgy érzem ez ebben a regényben sincs másként, hiszen elképesztő, hogy mennyire visszatükröződik itt is mindaz amit ott Moravia felvázolt. A kis srácok mellett persze – akik vállukon viszik az egész történetet – rengeteg más szereplő is feltűnik a regény oldalain. Kielégületlen vénkisasszonyok és sorsukba beletörődő, megkeseredett öregasszonyok éppúgy szerepelnek mint kikapós szép asszonyok, fiatal, kívánatos ledér nők, politikai eszmékbe belezakkant urak, saját vécéjükre (!!!) irdatlanul büszke, lányait hét lakat alatt tartó idióták, na és a címben is szereplő pap aki „kissé” fasiszta, és aki nem esik kétségbe akkor sem ha „szerencséje” úgy hozza hogy szép nők karjai, lábai közé kell, hogy bújjon. Szóval ez így tényleg olyan mint egy tarka rét, s hiába a nyomor, valahogyan teljesen más ez mint ha mondjuk egy magyar regényt olvasnánk. Nem írnék magyar szerzőket de tudjuk miről van szó. Legtöbbször az ilyen történeteket szürke árnyalatokkal festik elénk – ami egyre inkább hajlik a feketébe –, s ahol a drámaibbat még drámaibbá kell tenni, hogy a végén szó szerint agyonnyomja az embert a reá borult sötét felleg. Az olasz író is nyúl ilyen eszközökhöz, de menet közben ő igenis meri használni a különböző, akár harsányabb színeket is. Mert bármi történjen is mindig várható valami jó, még ha csak ideig óráig tart is. Ezért van szinte az összes jól megírt olasz regénynek valamiféle érdekes atmoszférája ahol a sok rossz mellet (ami lehet mondjuk a nyomor ecsetelése) mindig ott lebeg a sorok között az élet szeretete, a pillanatnyi örömök teljes megélése, a csak pár percig tartó „szerelem” beteljesülése. S ez mind a regény szereplőinél mind az olvasóknál kivált valami érzést, aminek a neve az életigenlés. Mert az olaszok bizony életigenlők. Még akkor is ha éppen a nyomor torkig érő kupacában álldogálnak. Talán az előbb elmondottak miatt lettem én ezeknek az olasz könyveknek kedvelője. Arról pedig nem is beszélve, hogy a legtöbb Magyarországon megjelent regényt, kisregényt vagy akár hosszabb novellát legtöbbször megfilmesítettek. Külön öröm mikor azt látom, hogy bizony ezekből a regényekből készült mozikban a legnagyobb olasz színész legendák szerepelnek. Ó és azok a színésznők…Gina, Sophia, Claudia, Monica! Egytől egyik szerelmes vagyok beléjük! Mert ők nem öregednek! A filmvásznon semmikép.

A filmek világa megeleveníti nekünk a könyvek által elképzelt képi világot, ami számomra mindig nagyon érdekes élmény. A legjobb szórakozás mikor egy női karakter úgymond életre kell s összevethetem, hogy képzeltem, milyennek álmodtam meg én, s milyennek szülte meg őt a rendező, az operatőr. Parise Szép papja is megjelent filmen, de sajnos szinkronost nem találtam belőle. Az mondjuk érdekessége, hogy meglehetősen fiatal alkotásról van szó, mert 1989-ben készült pedig a regény az ötvenes években íródott. És ha már itt tartunk akkor érdemes megjegyezni azt, hogy Parise mint forgatókönyvíró közreműködött Moravia Agostino kisregényének filmre vitelében is. Ó azok a csodás összefonódások!
De most vissza könyvhöz.
A regény egy nagy házban (háztömbben) élők mindennapos életének küzdelmeiről szól, a főszerepet az író pedig gyerekeknek adja. Legfőképpen két gyerek kerül előtérbe a kis Sergio és a vásott haverja Cena. A rengeteg mellék szereplő sem elhanyagolható a történet szempontjából hiszen szervesen hozzátartoznak az egész könyvben elmesélt történethez. Így végig uralja a szint Immacolata kisasszony a háztömb tulajdonosnője és Don Gastone a reverendába bújt jóképű pap is. A házban élő családok tagjai, az utcában élő árusok mind kikövetelik jelenlévőségüket a lapokon. Bölcs történetvezetés jellemzi így az egész regényt, egyik karakter nem nyomja el a másikat, minden mindennel összefügg. Olyan ez mint ha egy nagy családról olvasnánk. A fasizmus előretörése és az ebből adódó történések, a pap, a háztulajdonosnő és a lakók állandó jelenléte egy percre sem teremt üresjáratot az oldalakon. A két kis srác és barátaik szemszögéből pedig beleláthatunk nagyon sok mindenbe amit a felnőttek esetleg láthatatlanná tennének. A figyelő szemekkel a hallgatódzó fülekkel bíró minden hájjal megkent, talpraesett csibészes jellemmel megáldott gyerekek elől semmi sem maradhat titokban. A kifigyelt és ezáltal birtokolt titok megtartása pedig üzletet jelenthet ami pedig újabb kalandokat szül. Ez ad a könyvnek valamiféle állandó zsongást, de egy pici feszültséget is mert idővel a csibészség kitörhet a határaiból és rossz irányt is vehet. A barát (Cena) felépített jelleme nem is sugallhat mást már a könyv elejétől fogva mint drámai végkifejletet, amit végül is csendes belenyugvással elfogad az ember, és szomorúan mormogja maga elé azt megerősítésként, hogy:
– Igen, ennek így kellet történnie.

Értékelés: 5/4

Tartalom:

A szép pap és a szerelmes vénkisasszonyok olykor szelíd, olykor kiméletlen gúnnyal megírt története köré gyűjti a kitűnő olasz író nagy szeretettel ábrázolt alakjait: a finom modorú betörőt, a kedves csirkefogókat, utcagyerekeket, az utcalányt, ar öreg bicikliőrt. Nem különösen jók, nem különösen rosszak ezek a társadalom peremén élő emberek, éheznek, veszekszenek, szenvednek, lopnak – az író mégis kihámozza belőlük az embert. S ezek között az emberek között ott csetlik-botlik egy csomó nevetséges, szánalmas, ellenszenves figura: a felül levők, a gazdagok, akiknek nem a lelke, csak fintorba merevedett arca érdekli az írót.

Un bellissimo novembre
A Gyönyörű november a Magvető Könyvkiadó RARE (Rakéta Regénytár) sorozat egyik nagyszerű tagja. Írója az olasz Ercole Patti aki legfőképpen drámákat és forgatókönyveket írt. A Gyönyörű november is inkább valamiféle forgatókönyv félének fogható fel leginkább mint egy regénynek vagy kisregénynek. Rövidsége ellenére azonban abszolút nem valamiféle összefoglalásfélének érzi az ember, de nehezen sorolható be a nagyobb, és komolyabb olasz regények közé. Patti meglehetősen sikamlós témát dolgozott fel, aminek megírásához nem kis jártasság szükséges. Bizonyos határok közé kell az ilyet szorítani, mert ha ez nem sikerül nagyon könnyen kisiklik a történet, és teljesen más irányt is vehet. Nem egyszerű úgy írni tehát ebben a témában, hogy valamiféle középutat találjon az író, és ne verje ki a biztosítékot némelyikünknél. A történet szerint egy 17 éves fiú Nino beleszeret saját nagynénjébe Cettinába. Ez a szerelem bizonyos értelemben viszonzásra is talál. Bár a fiú nem csak a testiséget szeretné előtérbe helyezni, de végül is mindkettőjük mozgatórugója ebben a kapcsolatban ez lesz. Míg a nagynéni saját habitusából adódóan nem is igazán vágyik másra, a fiatal fiú elkezd őrlődni és egyre inkább megszenvedi a kapcsolatot. Eluralkodik rajta egyfajta birtoklási vágy amit egyre kevésbé tud kezelni. Cettina hamarosan szembesül a fiú erőszakos megnyilvánulásaival, de saját viselkedésén nem változtat így egyre mélyebb szakadékba taszítja saját nővérének gyermekét. Nino nem érti nagynénje miért flörtöl és miért enged más férfiak közeledésének, mind ahogyan azt sem tudja elfogadni, hogy Cettina a saját férjével is együtt van. A nő végül is ráeszmél arra, hogy a kapcsolat nagy veszélyeket rejt magában és mivel a fiú viselkedése is egyre terhesebb lesz számára Ninot próbálja kijózanítani és a saját korosztálya felé terelgetni. Ám a tragikus végkifejlet már elkerülhetetlenné válik.
Azt kel mondanom a könyv egy tipikus olasz történet, a ’60-as, ’70-es évekből. Mennyi ilyet vagy legalább is hasonlót láttam és olvastam már különböző írók tollából. Legfőképpen a nagy kedvencem Moravia jutott eszembe olvasás közben. Persze az biztos, hogy Moravia ebből legalább 100-150 oldallal többet írt volna. Nyilván Patti is nagyszerűen vette az akadályt, mert a kis terjedelem ellenére okosan, és nagyon profin megoldotta a történetet. Mondom ezt annál is inkább mert a téma borzasztóan kiakaszthatna egyeseket ha az író nem lett volna olyan bölcs, hogy bizonyos jeleneteknél nem állt volna le illetve ha egyes szereplőket sokkal közelebb engedett volna az olvasóhoz (lásd. pl. Nino mamáját). Az egész történetet körbe lengi egy fiatal, lassan férfivá érő kamasz szexualitásának megnyilvánulása ami a testiséggel hozza magával a lelki problémákat is. Visszagondolva valóban nem egyszerű egy kamasz élete, semmilyen tekintetben sem.
Már többször is utaltam arra más értékeléseimben, hogy vannak könyvek amik hihetetlen utóéletet tudnak élni bennem, és tovább foglalkoztatnak. Nincs ez másként Patti írásával sem. Elkezdtem böngészgetni a neten, és nagy örömmel fedeztem fel, hogy bizony elkészült ebből a történetből egy film is. Az 1969-ben megjelent mozi főszereplője nem más mint az isteni Lollo! Nagy nehezen sikerült egy forrásból elérnem a filmet amit azon nyomban meg is néztem. Nem igazán érdemes összevetést készíteni egy könyv és film között, ezért azt nem teszem. Azt viszont ki kell emelnem, hogy Cettina alakját Gina Lollobrigida pazarul közvetíti. Azt gondolom érthető, hogy Nino kissé megbolondult…

A filmben meglehetősen sok a változtatás, a kisregény fővonala erőteljesen megmaradt, de például a befejezés teljesen más lett. Véleményem szerint nem lett rosszabb, sőt sikerült nyitva hagyni a történetet. Esküszöm, kedvem lenne tovább írni…
Összegzésként tehát elmondható egy tipikus olasz történet, pikáns erotikával, érdekes családi kapcsolatokkal, lelki vívódásokkal. Egy olyan igazán Moraviás történet, Patti tollából.
(S ha valakit érdekel, természetesen először mindenképpen a könyv utána film. Jó lesz majd látni ahogy Cettina megelevenedik. Ohhh, az isteni Lollo!)

Értékelés: 5/4.5

Tartalom:

"Másnap ​megérkezett Biagio bácsi, s egy hétig nem mozdult ki a szőlőből. Nino ezekben a napokban újra meg újra felidézte magában a nagynénjével töltött éjszaka minden részletét, s iszonyatosan szenvedett attól a tudattól, hogy Cettina minden este lefekszik a férjével.
Az asszony különben úgy bánt vele, mintha semmi sem történt volna köztük.
Egyik nap, amikor elment mellette a folyosón, férje szeme láttára tréfásan meg is paskolta az arcát.
Nino gyakran elnézte nagynénjét az asztalnál, amint ugyanúgy beszélget a többiekkel, mint máskor, s közben arra gondolt, hogy szeretkezett vele, hogy Cettina szorosan magához ölelte, csókolta, hogy kezével segítette a testébe hatolni, majd amikor szótlanul feküdt mellette a nagy ágyban, nemsokára újból szájon csókolta a sötétben, és még egyszer szeretkezett vele.
Ezek a gondolatok felgyújtották a fiú képzeletét, és követelőző, szinte kétségbeesett vágyra gyújtották: mindenáron újra le akart feküdni nagynénjével.
Egy alkalommal megleste a folyosón, abban reménykedett, hogy Cettina négyszemközt mond majd valamit kettőjük kapcsolatáról."

Bihari Klára Nagyszalontán született 1917-ben. Férje a szintén író Barát Endre volt, akinek talán a neve Boszorkánytánc című regénye miatt (is) ismerősnek csenghet fülünkben. Bihari Klára versei, meséi és színdarabjai mellett prózákat, novellákat kisebb nagyobb regényeket is írt. Pomogáts Béla irodalomtörténész a „valóság krónikásai” közé sorolja őt, akiknek tagjai Palotai Boris, Thury Zsuzsa, Móricz Virág, Oravecz Paula. Egy másik forrásban, erős éllel megfogalmazva az olvasható, hogy Bihari Klárának „a témák kidolgozását nem sikerül magasabb művészi szintre emelnie; általában megelégszik egy érdekes helyzet vagy konfliktus ábrázolásával.”
Az elvált asszony mindenesetre az idézett szöveget csak is megerősíteni tudja. Én a magam részéről örülök, hogy rátaláltam erre a könyvre, pontosabban a szerzőjére. Úgy tűnik az a világ amelyekről Bihari írt már kevés érdeklődésre tarthat számot. Míg mondjuk Szilvási Lajost még mindig sokan vesznek kézbe, addig az írónő könyveivel már nem ez a helyzet. A háború utáni hazai irodalomban működő alkotók lassan-lassan de feledésbe merülnek. Itt elsősorban nem a kifejezetten komolyabb szépirodalmi művek alkotóira gondolok, hanem a lektűrök íróira. Persze most nem óhajtok belebonyolódni és főleg nem vitát indítani a szépirodalom vs. lektűr témakörében. Már csak azért sem mert sok esetben a lektűr mint fogalom is nagyon széles határok között mozog, és lehet épp keményebben fogalmazva: „művészetileg csekély értékű írásműként” említeni, vagy pedig éppen ellenkezőleg, nívót emelően meghatározni: „könnyű, szórakoztató szépirodalmi mű”.
Teljesen mindegy végül is, hogy mennyire igényes és irodalmi egy mű, a helyzet az, hogy a ’60-as, ’70-es vagy akár a ’80-as években az emberek mikrokörnyezetében történt napi gondok, emberi kapcsolatok – legyen az szigorúan az otthoni magánszféra történései vagy éppen a vállalati dolgok ecsetelése – már nem igazán érdeklik az olvasók túlnyomó többségét. Ezek a regények azoknak tudnak igazán mondani valamit akik akkor és ott éltek. Fiatal felnőttekként, gyerekekként megtapasztalt dolgok tudnak lelki szemeik előtt újból életre kelni az olvasottak segítségével. Közértek és boltok kínálata, utcák, terek másfajta nyüzsgése elevenedhet fel, régebbi közlekedési eszközök, munkára hívó gyári szirénák hangja, a Kossuth rádió műsorai, vagy éppen az esti híradó zenéje csenghet fülükbe. Ezért még egy gyengébb regény is okozhat nagyszerű pillanatokat. Érdekes, jó emlékeket idézhet, lelket simogathat. Viszont a mai fiatalabb generáció tagjai mindezt nem igazán érezhetik át, és még csak esélyt sem adnak sok esetben maguknak, hogy kicsit belemerüljenek apáik és nagyapáik életében megtörtént események medrébe, mert maga a téma sem érinti meg őket. Aki abban a korban élt viszont nyilván ismerősként tekint minden leírt vagy éppen le nem írt de sugalmazott eseményre és cselekményre. Hiszen az azonos generáció félszavakból is megértheti egymást.
Az Elvált asszony ezekből talán olyan nagyon sokat nem ad éppen, de az írónő finoman beleszövi az akkori életet. Nyilván azt teszi, mert nem egy négy fal közé zárt világ elevenedik meg az oldalakon, hanem egy budapesti történet, egy Dunakeszin élő munkáscsaládból származó, tanult, csinos nő életének történései, fiatalkorától közel ötven éves koráig. Az egész regény a nő párkapcsolatairól szól. Elsősorban a házasságáról és az abban betöltött szerepéről majd pedig a válása utáni évekről. Férfiakhoz fűződő viszonyokról, barátok viselkedéséről, „bélyegekről” (amit könnyen kap az ember a homlokára), szülők ósdi, sőt mi több begyepesedett – Mit szól majd a szomszéd? – viselkedéséről. A mindenáron „kötelező” házasságban élésről, a kötelező férjhez menésről. Mind arról minek a neve az: ELVÁRÁS, az ÚGY ILLIK! Roppant egyszerű és mondhatni meglehetősen unalmas történet lehetne így az egész. Bihari viszont a regény első oldalán beirányít minket egy útra, és mi simán elindulunk rajta. A regény zökkenőmentesen, mindenféle megerőltetés nélkül visz előre minket. Nincsenek hatalmas emelkedők vagy lejtők, nincsenek nagy megtorpanások. Csendesen bandukolunk, lépteinket pedig nem szaporítjuk túlságosan. A regény feléig aztán azt érezhetjük, hogy ebbe így mégiscsak belefáradunk, mert felüti a fejét egyfajta monotonitás még akkor is, ha vannak leírt helyzetek amik bizonyos mértékben azért kibillentenek minket az egyensúlyunkból, de azt mi hamar visszanyerjük és folytatjuk utunkat tovább egészen a regény végéig. Ahhoz a véghez ahol Rékát a főszereplőt biztosan a szívünkbe zárjuk, talán sajnáljuk, és a vele összekerülő szinte összes férfit pedig elítéljük, sőt mi több megvetjük.
És most kanyarodjunk vissza ahhoz az időhöz amikor mindez a történet játszódik. Régen volt, de még is közel. Harminc, negyven év sok vagy kevés? Egy embernek sok lehet, de ez a múlt mindenképpen látótávolságra van még. Az olvasottak közben pedig elkezdünk gondolkozni a cselekményeken és összevetjük azzal ami ma van. Miben változtunk? Mennyire van nagyobb szabadságunk? Mennyire lettek mások az értékeink? Mennyire van ma megbélyegzés és mennyire volt akkor? Rengeteg kérdés tolakszik elő ilyenkor és a válasz csak is az lehet, hogy igen, persze változott nagyon sok minden. Erkölcsösebbek ugyan nem lettünk (sőt!), de szabadabbak vagyunk. S az igaz, hogy címkézni most is címkézünk (szinte mindenki mindenkit) de már nem olyanokért mint amiről a regényben szó van. Szerelmi kapcsolatba léphetünk úgy, hogy nem mindenáron kötelező a házasság és már nem igazán érdekel minket az „úgy illik” duma, meg a „mit fognak szólni mások”.
Érdekes volt ez a regény, olyan ötből négyes számomra.
A végére lett igazából az aminek lennie kellet és itt érte el nálam azt az érzést is, miszerint más Bihari Klárát is a kezembe fogok még venni a közeljövőben.

Értékelés: 5/4

Tartalom:

Az ​írónő egész pályája során a mindennapi élet legjellegzetesebb, leggyakrabban előforduló, sokakat izgató jelenségeiről írta könyveit. Ezúttal is ez történt: egy nő életének közel huszonöt évét kíséri végig a regény, aki egy főváros környéki munkáscsaládból indul el. Iskoláztatják, íróasztal mellé kerül, azután további szívós tanulás árán egyre magasabbra emelkedik a társadalmi ranglétrán. Asszonyi sorsa már nem alakul ilyen zökkenőmentesen. Talán elnyúló tanulása miatt? Vagy megnövekedett igényei miatt? Pedig ő készségesen alkalmazkodna: minden áldozatot vállal üresfejű, betegesen önző férje és anyósa mellett. Több mint egy évtizedig tart ki a türelme, de amikor megbizonyosodik arról, hogy mennyire kihasználják, inkább visszatér öreg szülei házába. Csakhogy ekkor kezdődik a súlyosabb megpróbáltatás: meddő őrlődés a csapdába ejtő remények és a rideg csalódások között. Ő csak társat szeretne, ezért megy bele fogyó bizalommal hozzá méltatlan kalandokba. De minduntalan rá kell ébrednie, hogy szabad prédának tekintik. És ő minek tekintse saját magát? Végül is a regény hősnője számára ennek a kérdésnek a megoldása a legnehezebb.

Meglehetősen nehéz helyzetbe kerültem. Hogyan is értékeljem ezt a könyvet?
Moravia komótos de annál biztosabb léptekkel közelíti meg szívemben a kedvenc íróimnak fenntartott helyet. Teljesen magával ragad az a fajta érdekes világ ami szinte az összes regényéből árad, még akkor is, ha értékeléseim során még egyiknek sem tudtam a maximálisan kiosztható öt csillagot adni. A Moraviás világ roppant fura, és azt kell mondanom nem valami szép. Tele van elfojtott vagy éppen részben, vagy esetleg teljes egészében kiélt szexuális vágyakkal, képekkel, emberi gyarlóságokkal, sok esetben fájdalommal és mindazokkal a dolgokkal amit sok esetben a regényei címe hordoz. Ezért hát találkozhatunk a lapok olvasása közben megvetéssel, unalommal, figyelemmel (vagy pont ellenkezőleg figyelmetlenséggel) de van itt leselkedés és közöny is. Találunk pedofil csónakmestert, könnyűvérű nőket (akik talán nem is annyira könnyűvérűek), egocentrikus, falloszukra büszke professzorokat, nagyvárosi prolikat, egyszóval mindenféle népet. Moravia hősei sebezhetőek. Néha vadászok, néha vadak, de általában nem tipikusan rosszak, csak helyzetük, társadalmi hovatartozásuk bélyegeit kénytelenek magukon hordozni. Az élet kényszerít rájuk bizonyos dolgokat, amit így vagy úgy megélnek a lapokon. Az ítélkezés viszont legtöbb esetben a mi dolgunk, mert az író külön nem véleményez, vagy legalább is nem szokott hosszas erkölcsi prédikációkba bocsátkozni, esettanulmányozások által kiértékelni, és megoldó kulcsok megadásával fárasztani minket. Saját véleményét magával a téma megírásával és karaktereinek jellemével üzeni meg nekünk.
A most olvasott A figyelem című könyve nálam csak egy jó közepest ért el. Nehéz megfogalmaznom, de a történettel magával van bajom. Jó történet, de kissé unalmas. Az elbeszélés zseniális módja hellyel-közzel felejteti mindezt. Talán a tőle megszokott kicsit erőteljesebb erotikus tartalom volt itt picit finomabban, árnyaltabban megírva, kevésbé volt megjelenítve ami adhatott volna egy kis többletet? Vagy erőteljesebb lehetett volna maga a sztori folyása? Nem igazán tudom. Nagyon érdekesnek tartom viszont azt, hogy Moravia egy író bőrébe bújva mesél. Nagyon profin valósította meg az elgondolását. A regényben szereplő és történetét elbeszélő író mögül nem sejlett át maga a szerző. Ez pedig felér egy varázslattal, mert ez nagyon nehéz feladat. A másik nagyon érdekes és számomra nagyon is tetsző pedig az volt, hogy sosem tudtam, hogy mi a valóság és mi a kitaláció. Persze ez így kicsit értelmezhetetlen annak aki még nem olvasta a könyvet de röviden arról van szó, hogy egy író az életének bizonyos szakaszában az akkor megtörtént események mesélésébe kezd. Miközben mindezt papírra veti, vele együtt haladunk mi is. A születendő regényének történéseit hol egy az egyben közvetíti, de van mikor azt kiegészíti és hozzáír dolgokat. Mindezt mi úgy éljük meg, hogy sok esetben nem tudjuk, most akkor mindebből mi a valós. Az író azért tudatja ezt velünk, de csak is akkor mikor már azt hittük az is a valóság. Így tesz Moravia egy fiktív történetet egy másik (kitalált) író által még fiktívebbé. A valóság látszatát fenntartja, hogy aztán egy pillanat alatt megsemmisítse azt. Ezért érdekes és jó könyv, amihez hasonlót én még nem olvastam. Csak maga a történet (mint már említettem) lehetett volna egy picit más, több… nem tudom. Nehéz ügy.
A regény karaktereire kitérve: tipikus Moraviás emberek gyülekezete a lapokon.
A férj (író) talán szimpatikus, a feleség már kevésbé, lányuk (Baba) pedig talányos. Baba roppant érdekes, saját maga által kétfelé választott személyisége végig, mesterien ott lebeg a könyv egészén. Itt vártam volna talán még többet Baba karakteréből, mert annyira érdekes, de Moravia profizmusa ezt nem engedhette meg, ugyanis akkor ezzel Baba agyon nyomta volna a többieket és ugrott volna az egész regény.
A figyelem tehát egy nagyon érdekesen felépített könyv, egy fikció amit valóságként tálalnak, de amibe sok esetben beleszőnek több újabb fikciót is. A végére persze azért sok mindent elég tisztán megláthatunk, túl sok kérdőjel talán nem marad bennünk, hacsak annyi nem, hogy a fiktív és még fiktívebb közül akkor melyiket is tartsam jobban valósnak. Ennek eldöntését Moravia, ja nem is Ő, hanem a regénybeli író megint csak teljesen ránk bízza, abszolút nem könnyítve meg a dolgunkat, mert két befejezéssel „jutalmazza” meg a végigolvasásunkat. És melyik a valójában megtörtént?
„Nem mondom meg, mert tulajdonképpen nincs rá szükség, hogy megmondjam.” – közli nemes egyszerűséggel velünk.
Hát ha nincs rá szükség akkor jó.
Max. én majd hozzáteszem a nekem jobban tetszőt.

Értékelés: 5/3.5

Tartalom:

A ​figyelmetlen ember „messzire néz, talán erős távcsövet használ, s nagyon jól látja a város romjait az előző éjszakai pusztító földrengés után. De nem veszi észre, hogy ugyanakkor az orra előtt meghasad a föld, és saját háza mindjárt összeomlik." Nagy összefüggésekben szemléli a világot, azt azonban nem látja meg, hogy saját tisztességesnek hitt felesége valójában kerítőnő, aki tulajdon lányát is kész kiközvetíteni. Még a vérfertőzés sem riasztja vissza. A regény újságíró főhőse ezzel a ténynyel kénytelen szembesülni. Élete romjain elhatározza, hogy naplószerű tárgyilagossággal rögzíti magánélete eseményeit, hogy feljegyzései alapján A figyelem címmel regényt írjon. Klasszikus metaregény a mű, pikáns témája ellenére valóságos regényelméleti szeminárium. Moravia precízen ábrázol és elemez, vet össze képzelt, álmodott és valós dolgokat, s végső soron elméletben és gyakorlatban egyaránt a realista regény mellett kötelezi el magát. Csak az a kérdés, hol vonjuk meg a realizmus határait, hiszen a valóságból semmit: az álmokat és a hazugságokat sem lehet kirekeszteni…

L' illusione 1891
Federico De Roberto a verizmus (francia naturalizmussal rokon) irányzat jeles képviselője. Életében nem igazán volt mostani szóval élve felkapott író, de az ötvenes években, az olasz neorealizmus idején valahogyan még is csak sikerült felfedezni őt. A realizmus ezen nagyszerű képviselőjének csodálatos regénye az Ábránd .
Neményi Kázmér a könyv utószavában meglehetősen röviden de jól sikerülten foglalja össze a regény történését, aminek egy részét fülszövegként olvashatunk. Persze egy fülszöveg nagyon sok esetben félreértelmezhető és téves konzekvenciák vonhatóak le belőle. Külön megérne egy tanulmányt készíteni a könyvek fülszövegeiről, hiszen sok esetben rendkívülien félrevezetőek tudnak lenni, s ha esetleg még sem azok, hányszor futottam már bele olyan szövegbe ahol idegesen rángatódzó arccal Grétsy László (sokunk által igen nagyra tartott) nyelvész segítsége után kiáltottam és külön értelmező szótár kellet annak megfejtéséhez ami ott le volt írva. Úgy gondolom, hogy általában nem küzdök szövegértési problémákkal, de sajnos tényleg számtalanszor futottam már bele ilyen szövegekbe. Aztán egy életre megtanultam, hogy ne higgyek el minden elrontott, túlírt, túlokoskodott összefoglalót. Merthogy a fele nemhogy kedvcsináló inkább kedvromboló, és edzésterv ahhoz, hogy milyen messze is hajítsunk el egy könyvet magunktól. Megemlíteném itt Moravia Leselkedőjének 1988-as kiadását. Azt bizony én félreraktam nem egyszer, aztán mikor rácuppantam az íróra, vettem egy nagy levegőt és belekezdtem a regénybe. Életem egyik nagyon jó könyves élménye. Ha a ’88-as fülszövegére hallgatok megvagyok fosztva attól az élménytől.
Visszakanyarodva az Ábrándhoz, szerencsére itt nincs ilyen probléma. A történet főszereplője Teresa egy dél-olasz arisztokrata család gyermeke. Történetét kislány korától követhetjük végig egészen érett asszony koráig. A regény idejében már idősödő kor az, ma semmi esetre sem tekinthetjük annak.
A történet mindenképpen az olyanok közé emelhető, mint az Effi Briest, A vörös liliom, Madame Bovary, az Egy asszony élete. Vérbeli realizmus. A nagy orosz és francia regényektől nem sokban különbözik, legalább is én sok különbséget nem fedeztem fel. Talán annyi, hogy míg a franciák szeretnek túlságosan nagy drámaiságot belevinni regényeikbe, itt ezzel finoman bánt a szerző. Ez valakinek jó, valakinek kevésbé. Én mindenképpen értékeltem, hogy nem igazán voltak szívszaggató jelenetek, menet közben nem kellett minden megkedvelt karaktert elveszítenünk, s a végén sem volt pusztítás. Ebben a regényben végeredményben nem ez a lényeg, nem ez adja meg vagy éppen veszi el az értelmét a mondanivalónak. Csendes adagolással tárja elénk az író egy hölgy életén keresztül az arisztokrácia kissé begyepesedett, lassan de biztosan halálra ítélt viselkedésének utolsó mozdulatait, melyek még magukon hordozzák az ál erkölcsösség, az anyagi érdekek, a képmutatás minden megnyilvánulását.
Terese tehát ebben a világban cseperedve érik lassan nővé, kiben – mindezek ellenére – megtapasztalhatjuk a jó lélek rezdüléseit. Nem igazán szeretném az olvasottakat spoilerezni, ezért talán elegendő annyit elmondanom, hogy párkapcsolata – mint a legtöbb hasonló ilyen regényben – zátonyra fut. Az egész könyv tulajdonképpen semmi másról nem szól mint a megfelelő férfi megtalálásáról akinek odaadhatja saját szívét, s cserébe ő sem kér mást mint a férfi szívét. Teresa csak egyvalamire nem gondol, a szerelem sosem egyazon lánggal ég, sok esetben már hónapok múltán veszthet fényéből és melegéből. Aki bölcs és tisztán lát tudja, hogy ha a lángot megfelelőn tápláljuk, óvjuk és védjük a végén parázs lesz belőle. Egy olyan parázs ami rendkívül hosszú ideig életben tartható még. Valóban nem láng. Valami más. Stabilabb. Lágyabb fényt és meleget ad. Teresa ezt sosem várja meg. Pontosabban sosem jut el odáig, mert azt gondolja, csak is a lángoló szerelemben tud élni. Itt téved nagyot. Az én olvasatomban mindenképpen ez a lényege a regénynek. Az író beágyazza mindezt egy dél-olasz arisztokratikus közegbe, szép nők és előkelő urak miliőjébe, közben pedig társadalomkritikát is gyakorol. Olyan jellemeket épít fel amit a külsőség, az álerkölcs ural. De mindez a héj simán lehámozható a szereplőkről. Utána mi marad? Egy nő aki várja és kívánja a szerelmet, mert ettől reméli az igazi boldogságot, élete legfőbb értelmét. Mikor pedig előtte van mindez, nem értékeli mert nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy a szerelem változik és átalakul. A legeslegvégén aztán pedig még is csak leesik a tantusz és megszületik a felismerés. A feltétel nélküli szeretet, a ragaszkodás az orra előtt volt, csak nem vette észre. Nem vette észre mert csak egy irányba fordulva kereste azt. A befejezés nagyon szépre és mindenképpen nagyon tanulságosra sikeredett ezáltal. Nem tagadom, mind sokunknál nálam is nagyon sok könyv él úgymond utó életet. Azt gondolom, hogy ez a regény nagyon komoly munkát végez még bennem.
…és most lehet kicsit szentimentális leszek, bocsánat érte.
Sokkal nyitottabb szemmel kell járni, sokkal több mindent észre kell venni. Szeretetet, jóságot teljesen máshonnan is kaphatunk mind azt gondolnánk, és adni nekünk sem kerül semmibe. Ha észrevesszük mindezt az jó, ha nem akkor sajnos mi is Teresa sorsára juthatunk.

Értékelés: 5/5 (kedvenc)

Tartalom:

Federico ​De Roberto (1861-1927) műveiben a századvégi szicíliai arisztokrácia bomlását ábrázolja, egy olyan osztályét, amelynek egyetlen erkölcsi törvénye van már csak: a látszat. De már a látszat is alig óvható: minduntalan ijesztően kibukkannak alóla az embert szörnyeteggé torzító anyagi és családi érdekek. Ezt a képmutató álerkölcsöt, a romantikus díszletek mögött marakodó cinizmust mutatja be De Roberto Ábránd című regényében.
Egy rokonszenves lélek hajótörésének története a regény, egy érzékeny nőé, akinek hajlama van a jóra, de van benne valami léhaság is: társadalmi helyzeténél, neveltetésénél fogva élete egyetlen tartalma az öltözködés, a bálozás, a társasági siker, s mert hasztalan igyekszik más célt találni, menthetetlenül keserű, kiábrándult magányba süllyed. Már gyermekkorában megtudja, milyen a rossz házasság: anyja szerencsétlen sorsa előképe az övének. Az ő házasságát is családi és vagyoni érdekek diktálják, s csakhamar tapasztalnia kell, hogy a törvényes szerződés nem nemesülhet érzelmi kapcsolattá. Vagy érzelmeit, legtisztább hajlamait, vagy hitvesi hűségét – s a világ szemében: tisztességét kell feláldoznia. De hasztalanul keres feloldozást egy nagy szerelemben: azt is átjárják a társadalom szervezetének pusztító mérgei.

Egy ízig-vérig mai, modern negyvenéves asszony sorsa, egy ízig-vérig klassz regényben, egy ízig-vérig érthető, olvasható fordításban.
Végeredményben talán többet nem is kellene minderről a könyvről írnom, de mivel az utóbbi hónapok egyik legnagyszerűbb olvasása volt, pár szóban muszáj még is szólnom róla.
Nem igazában vagyok járatos a kortárs orosz irodalomban, de mostantól úgy érzem mélyebben szeretnék vele megismerkedni. A Másodvirágzás mindenképpen megadta ehhez a kellő lökést, s elmondhatom azóta nem egy könyvet be is szereztem már, ami a fiatalabb orosz író generáció tollából született. Persze ha azt vesszük a most értékelt regény sem annyira fiatal, 1988 sajnos nem most volt. 30 év eltelt azóta, az pedig nagy idő. Nagy idő abban az esetben ha egy olyan regényről van szó mely esetleg ideológiai, politikai, gazdasági mondanivalóval teletűzdelt. Szóval messze van, de még sem annyira, hogy ne legyen látótávolságban. A ’60-as, ’70-es, ’80-as években, ha aktuális témákat dolgoztak fel a szerzők – ezt tudjuk –, nem mindig sikerült kikerülni a politikailag túlideologizált szövegeket. Aztán ha most egy ilyen a kezükbe kerül a fiatalabb korosztálynak már érdektelenül sőt enyhe gúnnyal, netalántán megvetéssel dobják azt félre. Úgy gondolom ez nem bűn, az igazságot nem ezekből a könyvekből ismeri meg az ember. Az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig nagyon nehéz lehetett úgy aktuális regényt írni, hogy mindez kimaradt, ráadásul még nehezebb volt a feladat ha a történet egy munkás vagy akár egy értelmiségi életét helyezi előtérbe.
Kataszonova regénye pont egy olyan változásokkal teli évtized végén játszódik ahol szinte külön tudomány kihagyni belőle a politikai ideologizálást. Márpedig ez itt mind kimaradt, ami számomra nagyra becsülendő, és még értékesebbé teszi így az írást a szememben.
A regény rendkívül jól felépített, a történet lassan, finoman lépeget előre. A szereplők legtöbbje szerethető, megérthető figura, A főszereplő hölgy Dása, egyetemen tanít. A helyszínek finom egymásutáni megjelenítése és cserélgetése egy nagyon jó hangulatot ad a regénynek. Szemeink elé varázsolja a tanszéket, a tanárok és diákok életét, az otthon meghitt, kedves atmoszféráját, a szűkebb család (nagymama és leánygyermek) alakját, a barátokat, a szórakozást, és persze Moszkva utcáit, tereit és üzleteit ahol bizony van sorban állás, és ahol előfordul, hogy az eladók sem mindig a legelőzékenyebben viszonyulnak hősnőnkhöz. Ezek tehát a regény díszletei és helyszínei. E díszletek között telnek múlnak a napok – emberi kapcsolatok finom hálózata szövi át az egészet. Lassan és biztosan aztán eljutunk a fővonalhoz, midőn főszereplőnk életébe betoppan a férfi. Dása nem az a fajta aki azonnal fejest tud ugrani az élvezetekbe. Ő megfontolt, tartózkodó. Negyven évesen már nem az a nő aki húszévesen volt… túl van váláson, csalódáson, érzelmeit nem engedi csak úgy szabadjára. Óvatos. De a szerelem ellen nem biztos, hogy küzdeni kell. Merthogy mint kiderül ebben a regényben nem kell tőle elégni, s a végén belehalni sem.
Ez a könyv semmi esetre sem azoknak való akiknek túlságosan ki van tolva az ingerküszöbük. Nem azoknak az olvasóknak való akik a sima, egyszerűbb történeteket ki nem állhatják. Akik szétizgulásra vágynak. Ez nem egy akció film, nem egy erotikusan túlírt rózsaszín papírra nyomott sztori. Ez csak egy sima, egyszerű valóság!
Ettől lesz viszont az én szememben egy igazán életszerű, nagyon jó történet.
Nálam pedig az ilyen mindenképpen öt csillagot érdemlő, nagy becsben tartott regény, könyvespolcom kiemelt helyének lakója.
…
A könyv befejeztével azonnal nyomozni kezdtem az írónő után, de sajnos semmit sem találtam róla. Hiába próbálkoztam én már mindennel, még cirill betűkkel írva is keresgéltem.
Gondoltam egy cifrát, megkerestem írásban a könyv fordítóját. Sikerült is felvennem a kapcsolatot E. Gábor Évával. Az igen kedves, és készséges hölgy szinte azonnal vissza is írt megkeresésemre. Kérdésemre, hogy mit tud Jelena Kataszonováról ezt írta:
„A Másodvirágzást (amely nekem is mostanáig az egyik legkedvesebb munkám), 30 éve fordítottam, és csak annyit tudok az írónőről, hogy akkor a színvonalas, jó, kritikus szellemű írók közé tartozott. Valós személy.”
Többet ő sem tudott mondani nekem.
Mindenesetre válaszát és nagyszerű fordítását itt ezen oldalon (is) nagy köszönet illeti!

Értékelés: 5/5

Tartalom:

Lehet-e még boldog az az asszony, akit elhagytak? Csak a családban vagy a családon kívül is megtalálhatja azt, akivel minden újrakezdhető? És milyen határ is tulajdonképpen a negyven év egy asszony életében? A szokatlanul friss, közvetlen hangú regénynek a hitelét az is növeli, hogy a szexuális problémákat bonyolult lélektani vonatkozásaikkal, következményeikkel együtt nyíltan, őszintén tárja fel. S mindez kitűnően beleágyazva a rohanó tempójú, színesen kavargó mai szovjet életbe, amelynek visszásságait és visszahúzó erőit az írónő csípősen kifigurázza.

Egy kis számolással kezdeném.
Az összecsengő vélemények arról vallanak (moly.hu), hogy France regénye túlontúl aprólékos, felesleges szószaporításokkal teletűzdelt, a lényegtől gyakran elkalandozó írásmódja miatt nehéz, mi több itt-ott emiatt idegesítő. Ezáltal sokat elvesz magának a regénynek az élvezeti értékéből. Mondjuk ha az olvasók 90 százalékának véleménye ez akkor bizony ott érdemes a valóságon alapuló helyes konzekvenciákon elgondolkodni. Természetesen ebben a 90 százalékban azért lehetnek bőven olyanok akik mindezek ellenére is jónak tartják France regényét. A maradék 10 % vagy némán hallgat vagy nem zavarja az írásmód maga.
Én mindenesetre abba a 10 százalékba tartozom akinek ez a regény tetszett és le is írom. Külön kiemelném, hogy én nem éreztem a fent taglalt dolgokat sem, azt amit a bő többség.
Persze nagyon fel voltam készülve arra, hogy magam is kiakadok majd a „vontatottságon” és az „idegesítően aprólékos” írásmódon.
Ez nem így történt.
Szerencsére sokkal lassabb történet vezetésre, sokkal több felesleges mondatra számítottam és jóval keményebb szóömlésektől tartottam mint amit olvastam.
Nézzük csak.
Ha volt is benne sok eszmecsere, akkor bizony azt a szerző a regény első harmadáig szerintem elég szépen letudta, mert utána semmi ilyesmire nem emlékszem. Itt elsősorban a párbeszédekben előforduló tartalmakra gondolok.
Nagyon nehéz – főleg a francia klasszikusoktól – elvárni azt, hogy minden egyes soruk hihetetlen gördülékenyen csusszanjon be elménkbe. A néha valóban bonyolultabb eszmefuttatásaikat, a szereplők szájába adott hosszas párbeszédeket nehéz villámolvasással, sekélyes odafigyeléssel befogadni.
Hogyan is mondja Madárka Warthon regényében?
„Kevesen vannak, akiket érdekel, mit gondolnak, mit akarnak mondani mások. Többnyire csak abban a reményben képesek meghallgatni az embert, hogy aztán ők önthetik ki a szívüket. Mindenki másokra akarja rátukmálni a maga terheit. Van, aki úgy tesz, mintha figyelne, pedig csak arra vár, hogy mikor jöhet elő a maga szövegével, várja az apropót, hogy közbevághasson. Ezért is unok szinte minden beszélgetést.”
Társaságot választhatsz magadnak persze, s szelektálhatsz, hogy éppen kit és mit hallgatsz meg belőle. Ha van olyan ember aki számodra abszolút érdektelen dolgokról beszél neked azt legfeljebb legközelebb már kerülöd. Ha könyvet választasz akkor viszont valóban más a helyzet. Itt bizony meg kell hallgatnod a szerzőt. Eldöntheted vagy befogadsz vagy elutasítasz. Szerintem jobb ha befogadsz. Menet közben (olvasás közben) mindenképpen jobban jársz. Már az Effi Briest értékelésekor is kitértem arra, hogy valahogyan elszoktunk az ilyesfajta mesélőktől, a hasonló írók által megálmodott világoktól, a lassan és csendesen csordogáló történetektől.
Elszoktunk attól, hogy ha van egy komolyabb párbeszéd a regény lapjain akkor a szereplők bizony „dumcsiznak egymás között” és bizony sok esetben számunkra nagyon is érdektelen dolgokról képesek akár hosszasan beszélgetni. De ha jól figyelünk, ha képesek vagyunk másokat meghallgatni akkor meghalhatjuk a szereplők mögött megbújó író hangját. Én olvasáskor mindenképpen erre törekszem, s ebben az esetben sem akadtam ki, hanem élveztem, hogy France ilyen módon (is), de hozzám szólt. S ha már hozzám szólt akkor én bizony figyeltem is rá.
Így fogadtam magamba ezt a regényt és végeredményben minden sorát élveztem. Szerettem ezt a történetet, szerettem benne a grófnét.
Nem ítéltem el, nem gondoltam róla azt, hogy ő is csak egy unatkozó úri dáma. Én ezekben a történetekben valahogyan megtudom érteni a nőt. Mit miért is tesz, miért is jut el oda ahová végül is eljut és megcselekszik. Ebben a regényben én a férfiakat tudtam kevésbé megérteni. Itt nem csak a lelki dolgokra gondolok. Robert Le Ménil elkeseredett cselekedetei kiakasztóak voltak számomra. Ugyanis a nők elleni mindenféle erőszakos cselekedetet elutasítok, ha tehetem felszólalok s ha kell harcolok is ez ügyben a magam eszközeivel. Egyszerűen nem veszi be a gyomrom az ilyet. Persze a nők „kavarása” általi lelki fájdalmak sem sokkal jobbak, de férfiként nem szerezhet senki úgy érvényt elkeseredésében az igazának, hogy a testi fölényét kihasználva nőt fizikálisan bántalmaz. Le Méniltől tartottam, hogy komolyabb cselekedetekre is elszánhatja magát, és a végén a szobrászban sem bíztam már e téren, de szerencsére France nem thrillert írt.
A vörös liliom tehát nekem igen kellemes meglepetés volt és kifejezetten tetszett.
Mindenképpen a kedveltebb francia regényeim közé sorolom.

Értékelés: 5/4.5

Tartalom:

A vörös liliom France életművében szinte egyedülálló helyet foglal el. Talán épp ezért váltott ki már több mint egy fél évszázada oly sokoldalú és szenvedélyes vitákat. Vajon az író csupán egy túlfinomult szellemi életet élő szobrász és egy gyönyörű, boldogságot kereső asszony balvégzetű szenvedélyeinek történetét írja meg? Vagy több ennél: a múlt század végi társadalom, politika és művészeti áramlatok mesteri tükörképét? Ma már bizonyos: Kevés író eleveníti meg számunkra ilyen fölényes könnyedséggel a párizsi szalonokban hivalkodó „előkelő” társaságot. A nagy író, az emberek barátja és a szépség szerelmese, ebben a kötetben is az emberi értelem és a harmonikus szépség hű szószólója marad.
A Firenze kék ege alatt és a francia főváros nagyvilági környezetében szövődő szerelem csak még plasztikusabbá teszi Anatole France immár klasszikusá vált írását.