Azt hiszem elszoktunk a Fontane féle mesélőktől, a hasonló írók által megálmodott világoktól, a lassan és csendesen csordogáló történetektől. Azoktól a történetektől ahol nincs különösebben nagy, mindent elsöprő izgalom, hatalmas erővel miszlikbe aprító és darabokra szaggató drámaiság, nincsenek féktelen orgiák és könyvlapokat is eláztatni képes túlfűtött erotika. Van viszont vérbeli realizmus, komoly tárgyilagosság és itt az Effi Briestben még valóságalap is. Tévesen viszont van mindenféle buta összehasonlítgatás, besorolás, mi több alárendelés. Anna Karenina, Bovaryné, Effi Briest. Muszáj a sorrend? Dehogy is kell sorrend. Csak is, a ma már szinte mindenhol, az élet számtalan területén előforduló összemérettetési kényszer próbálja belőlünk is kicsalni a buta kérdésre adott, helytelen választ, miszerint melyik a jobb?
Azt gondolom, hogy Fontane különös fickó. Olvasás közben sok mindent megtudhatunk róla. Mi az ami érdekelte, mi az ami foglalkoztatta? Miről mi volt a véleménye? Hiszen nagyon sok esetben képes a regényeiben a történethez kevésbé vagy egyáltalán nem odavaló témát is belevinni, elmesélni, megvitatni. Hogyan is csinálja mindezt? Végtelenül rafináltan, meglehetősen bölcsen. Regényeinek szereplőivel mondatja el. Okos. Nagyon okos. Persze közben mérgelődhet is akár az ember, és felteheti a kérdést:
– Na de drága Fontane úr, ez most hogy is jön ide?
Ő viszont nem válaszol határozottan a kérdésünkre. Úgy közvetíti gondolatait, hogy semmit nem mond igazából magáról de a regényei végére még is sok mindent megtudhatunk róla. Számomra mindez nagyon tetsző. Szeretem mikor egy regény története mögül kikukucskálva, enyhe mosollyal szája szögletében megmutatkozik az az ember aki a sorokat írta. Fontane nekem tehát ilyen.
Na és milyen is valójában Effi Briest.
Egy olyan nő aki az akkori társadalmi viszonyok közepette egy beskatulyázott életben egy kalitkába zárt madárként élt és persze hibázott. Igen, szinte ugyan úgy mint másik regényének főhősnője Cecile. Sajnos ebben a történetben sincs a szabadban önfeledten repkedés mert mikor talán már az is eljöhetne túl későn történik mindaz. A múlt cselekedeteinek lenyomatát sok esetben nagyon sokáig hordozza az ember. S ha esetleg túl van már azon, hogy könnyen felszínre törjön a „hiba”, akkor képes másként is visszaköszönni. Mondjuk valamiféle kézzelfogható „lenyomatként”. Az ilyen regényekben pedig mindezt kíméletlenül beleszövik és megbüntetik, az olvasónál pedig eljön majd az a pillanat mikor azt veszi észre, hogy könnybe lábad a szem, facsarodik a szív.
Persze nem kell túlzottan megijedni.
Fontane a franciákkal ellentétben finomabban „drámázik”, gyorsabban, csak pár rövid sorban „pusztít”, ami éppen ezért – véleményem szerint – könnyebben is feldolgozható.
…
Effi Briest.
Szeretem, kedvencem lett.
…pár év múlva újra találkozunk.

Értékelés: 5/5 (kedvenc)

Tartalom:

Fontane ​ebben a regényében éri el jellemábrázoló ereje csúcsát. Teljes jellemrajzot ad, teljes élettörténetet beszélve el. A kislányfővel férjhezadott hősnőt nem a szenvedélyes szerelem sodorja házasságtörésbe, hanem a kibírhatatlan házasság a porosz főhivatalnok, Innstetten báró oldalán. Effi Briest embertelen házassági konvenciók bezártságában vergődik. Házasságtörése kitörési próbálkozás a magányból. Az író nagy erővel festi le a porosz junkenség természetellenes merevségét, alattvalószemléletét. Effi Briest, akiben volt „természetes okosság, nagy életvidámság és szívbéli jóság”, meg az átlagosnál több féktelenség, Anna Karenina és Madame Bovary mellett annak az asszonyi hűtlenségnek a jelképe, amely nemcsak megbocsátható, de szinte fölmagasztosul. Noha az írói jellemzés szerint „nem erőssége a harc és az ellenállás”, mégis keményebb, önállóbb alkat, mint híres sorstársnői. Szenvedélye öncélú: Crampas őrnagy nem volt különösebben érdemes rá, csak alkalmat adott egy szánalmas, titkos lázadásra. Környezete, amely már azon is fölháborodott, hogy gyermeke keresztelőjét éppen augusztus 15-én, Napóleon születésnapján tartotta, végérvényesen kitaszítja. Effi mégsem teljesen elszigetelt. Az öreg falusi lelkész és a vidám, hűséges cselédlány megértik, védik; és helytelenítik, hogy az ilyen ügyekbe emberek belehaljanak. (Innstetten báró ugyanis párbajban megöli Crampas őrnagyot). Isten néma teremtménye, Rollo, a kutya sem veti ki a szívéből Effit, a kor álerkölcseinek áldozatát. Halála nem drámai öngyilkosság, hanem lassú elsorvadás a vidéki magányban. „Az európai elbeszélőpróza királyi ékszere” (Thomas Mann), ma is meggyőző, művészi hiteles olvasmány.